Több mint száz évvel ezelőtt egy lelkész egy kórus énekesnővel végzetes szerelmi afférba keveredett. Ez a kapcsolat mindkettőjük számára halállal végződött.

Somerset, New Jersey. Egy ifjú pár egy elhagyatott farmon, olyan helyzetben találja magát, amit sohasem felejtenek el. Zöldellő almafa alatt, két holttestet fedeztek fel. Egy férfit fekete öltönyben mellette pedig egy nőt. Intim testhelyzetben voltak. A két test egymást érintve feküdt arccal felfelé. A korabeli újságok szenzációként tálalták az esetet: „Két holtest a farmon! Kik Lehetnek ők? Miért haltak meg? Öngyilkosság, vagy szörnyű bűntett?” Így kezdődött a történet, amely Amerika „True Crime” mozgalmát mind a mai napig foglalkoztatja. Halál, tele rejtelmekkel, brutalitással, szenvedéllyel és zűrzavarral.

A halott férfi Edward Hall 41 éves ismert lelkész, akinek gazdag felesége volt. A nő Eleanor Reinhard Mills, 34 éves munkásnő, aki egy művésszel élt házasságban. Nem mellesleg pedig, háromszor egy héten Hall lelkész templomi kórusában énekelt. Tény: a két áldozat ismerte egymást. Mégis mindenki azt kérdezi: hogyan kerültek az almafa alá, ilyen intim helyzetben? Egyáltalán mit kerestek a farmon?

Különös viszonyban voltak? Titkos szerelmi kapcsolat volt közöttük? Ha igen, akkor ez nagy botrány! Az újságok tele voltak találgatásokkal. A rendőrség megállapította kegyetlen bűnesettel állunk szemben. Hallt fejbe lőtték. Millsben három golyót találtak. A koponyájában is volt lövedék. A tarkóján hatalmas seb tátongott. A testek elhelyezkedése is kérdéseket vetett fel. Készakarva helyezték így őket? Azért a farmra hozták a testüket, mert titokban itt találkoztak, vagy ez csak megtévesztés? Az újságok meg írták, a holttestek között összetépett szerelmes levelet találtak. Mi állt benne? A lelkész lábánál megtalálták a névjegy kártyáját. Mit jelenthet ez? A lelkész megbecsült tagja volt gyülekezetének, aki szerette feleségét, akit sohase csalt volna meg. Vagy mégis?

Hamar a rendőrség látókörébe kerület az áldozatok házaspárjai. A lelkész bosszúálló felsége volt a felbujtó, aki a fivérét és unokatestvérét bízta meg a gyilkossággal? Esetleg a megcsalt férj, Mills hitvese? A rendőrség a nap 24 órájában csak az esettel foglalkozott. Megállapították a gyilkosságot a holttestek megtalálása előtti napon követték el. Úgy tűnt a farm volt a gyilkosság helyszíne. Idegen vérnyomokat találtak a fűben. Valaki rajta kapta őket a titkos randevújukon. Ki tudott erről? Ki követte őket? A gyanúsítottak alibijeivel is sok baj volt. Az igazságügyi orvostan is gyermekcipőben járt még. Nem volt DNS teszt. Az ujjlenyomatok megállapítása sem volt 100 %-os. A szemtanúk voltak a legfontosabbak. Itt is sok gond volt. A farm tulajdonos nője egy sertéstenyésztő volt. Az állította, hogy a gyilkosság időpontjában látta a lelkész özvegyének rokonait a farmon. De a vallomása tele volt ellenmondásokkal. Az ügyvédek csak „őrült disznó asszonynak” hívták. Más „mindentudók” is jelentkeztek. Magándetektívek és újságírók gördítették a sztorit tovább. Volt, aki azt állította, a lelkésznek volt egy másik szeretője és ő volt a tettes. A történetek egyre vadabbak lettek.

1926-ban, négy évvel később az özvegy, a fivére és az unokatestvére állt a bíróság elé. Az unokatestvért hamar felmentették. Halls özvegyét sokan bűnösnek találták. Még a fogadóirodák sem adtak sokat ártatlanságára. Gyanús volt, mert túl magabiztosnak tűnt és profitálhatott férje halálából. Mégis bizonyíték hiányában őt és fivérét felmentették. Az újságok ezek után ismét azt kérdezték: akkor ki volt a gyilkos?  Volt, aki isteni ítéletről beszélt. Így bűnhődött a lelkész hűtlensége miatt. Az eset mind a mai napig megoldatlan.        

 Nem csak Hollywoodban születnek horror történetek. Hanem ennél meglepőbb helyeken is. Például,egy amerikai légi bázison a hidegháború idején, Németország nyugati felében.   

 1988 ősze. Hideg és ködös az időjárás az amerikai légierő nyugat németországi Hahn nevű kis falutól 2 kilométerre található bázisán. Éppen, hogy látszik a telehold. A katonai bázis az amerikai légierő 50. vadászezredének adott otthont. A hidegháború vége felé 13 ezer katona szolgált itt, akik három F-16-os vadászszázadot szolgáltak ki. Sűrű sötét volt az éjszaka, amikor pár a bázison szolgáló őr katona Morbach irányába elindult. Útközben egy kis szentély mellett kellett elhaladniuk, amelyet Szűz Máriának szenteltek. A belsejében általában gyertyák égtek.  De ezen a napon valaki, vagy valami eloltotta a gyertyákat. A katonák nem foglalkoztak a szokatlan dologgal, hanem tovább mentek. Hírtelen a légi bázis lőszeraktára felől erős hangú sziréna szólalt meg. A raktárt körülvevő biztonsági rendszer jelzett be. Az őrjárat azonnal visszafordult és amikor elérték a riasztás helyét  meghűlt a vér az ereikben. Döbbenetükre hatalmas kutyaszerű alakot láttak, ami két lábon állt. A furcsa lény minden megerőltetés nélkül átugorta a három méter magas biztonsági kerítést. Az egyik katona rászólt a furcsa lényre: „Megállni! Ön az amerikai hadsereg egy tiltott területe felé halad. Ha nem áll meg jogomban áll fegyvert használni!”  A lény egy pillanatra megállt, és hirtelen visszafordult. Nyugtalanság vett erőt a katonákon. A követni akarták a lény, de a velük lévő őrkutyák vonyítva a félelemtől gazdáik mögé húzódtak. A lény eltűnt az erdőben és végül a katonák sem adtak le egyetlen lövést sem. Rövidesen egy asszony sikolyát vélték hallani, majd néma csönd. A bázisra félelmetes sötétség telepedett. A katonák rettegve mesélték el a történetüket, de semmivel nem tudták bizonyítani a velük történteket, hacsak azzal nem, hogy a környéken régóta beszéltek egy esetről, amely 1812-ig, a napóleoni háborúig nyúlt vissza. Ez a morbachi farkasember legendája.

A legenda szerint Napóleon sikertelen oroszországi hadjárata után a megvert francia hadsereg éppen hazafelé tartott. A franciák Johannes Babtist Schwytzer nevű katonája dezertált a seregből. Szökött katonákból álló bandájával a németországi Wittich mellet egy tanyára csaptak le, hogy élelmiszert szerezzenek maguknak. A fosztogatás közben a gazda és a fia rajtakapta őket és ezért Schwytzer megölte őket. Mindennek szemtanúja volt a gazda felesége, aki a gyilkos Schwytzert elátkozta, mielőtt az összetörte volna a koponyáját. Az átok úgy szólt, hogy minden teliholdkor Schwytzer változzon át farkasemberré. Idővel a megölt nő átka egyre erősebb lett. Schwytzer tovább fosztogatott és gyilkolt, miközben farkasemberré alakult át minden telihold idején. Rémuralma annyira aggasztotta a helyieket, hogy elhatározták felkutatják rejtekhelyét és megölik.  Fel is kutatták táborát, ahol lecsaptak rá és embereire. De Schwytzer megszökött, így az üldözése tovább folyt, mígnem Morbach városában sarokba szorították és megölték. Az út mellett temették el, és hogy ne éledhessen újjá, Szűz Máriának egy szentélyt építettek, amelyben mindig égnie kellett a gyertyáknak. Erre azért volt szükség, mert a legenda úgy tartotta, ha kialszanak a gyertyák, visszatér a szörny.

Farkasember a 20. században, aminek több mint száz évvel el kellett volna pusztulnia?  Hihetetlen! Pedig ez a történet nagyon népszerű volt az amerikai katonai személyzet körében, akik Németországban állomásoztak. Ennek a történetnek van néhány változata, némelyik több-kevesebb részlettel, vagy néhány apró változtatással. Az egyikben például szétmarcangolt szarvasok is szerepelnek, amelyekre az őrkatonák bukkantak rá. Nyilván a farkasember áldozatai. A történet ott kezd gyanús lenni, hogy nincs hivatalos nyoma. Se egy jegyzőkönyv se egy jelentés. Vannak ellenben visszaemlékezők. Dee L. Ashliman amerikai legendakutatót megdöbbentette, amikor a történetet 1997-ben e-mailen egy ismeretlen forrás eljutatta neki, amit rögtön megosztott. Erre válaszolt a szintén névtelenséget kérő levélíró:

„1986 májusa és 1989 augusztusa között a németországi Hahn légibázison állomásoztam biztonsági rendőrként, és az én csoportom volt szemtanúja a morbachi vérfarkasnak. Aki elmesélte neked a szörnyről szóló történetet, amelyet feltettél a webhelyedre, nagyon pontos információi voltak. A lény, akit láttunk, határozottan állat volt, és határozottan kutya- vagy farkasszerű. Körülbelül hét-nyolc láb magas volt, és három hosszú ugrás után átugrott egy tizenkét láb magas biztonsági kerítésen.”

Németországban egyébként nagy hagyománya van a vérfarkasoknak és a boszorkányoknak egyaránt. Valójában a kora újkorban az Európán végigsöprő boszorkányperek során Németország egyes részein gyakoribb volt, hogy valakit vérfarkasként, mint boszorkányság vádjával állították bíróság elé. Az emberek gyakran használtak vérfarkasokat a sorozatgyilkosok és más szörnyű bűncselekmények, például a nemi erőszak megmagyarázására. De a távolabbi múltban is találkozhatunk vérfarkasokkal. Például a Gilgames eposzban, vagy Hérodotosznál. Bár ő megjegyezte: „Én személy szerint nem hiszek ebben a történetben, de továbbra is állítják, és esküsznek rá, hogy ez az igazság.” De Plinius a római történetíró is szkeptikus volt: Erősen elítéljük valótlanságként azokat a történeteket, amelyekben az emberek farkasokká változnak, majd visszatérnek eredeti formájukhoz.” És a Morbach szörnyeteg?

Valószínűleg amerikai találmány, ami egy már rég elfeledett – ha egyáltalán létező – legendára épül. A morbachiak a legendáról, kevesebbet hallottak, mint az amerikaiak. És akkor még nem beszéltünk az 1988-as esetről. Matthias Burgard néprajzos ezzel magyarázza az esetet: „A sötét éjszakában a békés, távoli Hunsrück régió veszélyes világgá változik. Az amerikai katonák, akik járőröznek, elhagyják közösségüket, és olyan területen kötnek ki, ahol védtelenek. Amikor süt a hold, pára száll fel a földről és fütyül a szél, félelmetes táj tárul elénk. A katonák előtt egy ismeretlen terület húzódik, távol otthontól. A szeles erdők hátborzongató zajai zavarják meg az egyébként kísérteties csendet az elhagyatott területen. A távolból kutyaugatás hallatszik, vagy farkas volt? Úgy tűnik, a tájat már nem az emberek uralják.” Az amerikai katonák ebben a kísérteties világban egymást ilyezgetik emberi szörnyekről szóló történetekkel. A „morbachi szörny" legendája arra szolgált, hogy a katona megszabaduljon az unalomtól, a stressztől és a feszültségtől. Néha nem kell sok egy félelmetes legenda születéséhez.

Mérnökök, akik a megtorló fegyverek (Vergeltungswaffen: V1 és V2) kidolgozásában részt vettek, később Egyiptomnak terveztek rakétákat, amelyeket Izrael ellen akartak bevetni.

 „Repülőgépgyár szakembereket keres Észak Afrikában!”. Ilyen és ehhez hasonló tartalmú hirdetések jelentek meg az ötvenes évek végén német újságokban. Ezen ártatlannak tűnő álláshirdetések mögött a német történelem egy sötét mozzanata húzódik meg. Éveken keresztül egykor Adolf Hitler a „csodafegyverein” dolgozó mérnökök Gamal Abdel Nasser Egyiptom urának zsoldjában rakétákat fejlesztettek, hogy azokkal pusztítsák el Izrael államot. Az egykori SS-Standartenführer Wilhelm Voß vezetésével, aki a második világháború idején hadászatilag fontos üzemet vezetett, egy „szerény” fegyverüzemet építettek fel a Nílus partján. Ebben Rolf Engel szintén egykori SS tag, aki peenemündei üzemben megtorló fegyvereket tervezet, Egyiptom számára készített rakétákat. Nasser ebben az időben tanulva az 1956-os szuezi válság tapasztalataiból, amikor is a brit és francia katonák szállták meg a frissen államosított fontos vízi utat, meg akarta erősíteni hazája védelmi képességeit. Emellett az egyiptomi elnök hírét vette annak is, hogy Izrael atomfegyver kidolgozásán munkálkodik. Németországban ebben az időben sanyarú sors jutott az egykori repülő és rakéta mérnököknek. Sokan közülük, akik a szövetségesek fogságából éppen hazatértek, nem találtak maguknak munkát. Ők nem maradtak az Egyesült Államokban, mint egykori főnökük Werner von Braun. Ilyen körülmények között kapva kaptak a lehetőségen, hogy eredeti szakmájukban dolgozhassanak. A legismertebb közöttük az osztrák származású Eugen Sänger volt, aki a Harmadik Birodalomban úttörő munkát végzett a repülés és a rakétatechnika terén. 1954 óta ő vezette a stuttgarti Fizikai és Sugármeghajtást Kutató Intézetet. Kairóban két emberre támaszkodhatott Wolfgang Pilzre és Paul Goerckere, akiket a peenemündei telepről ismert.

Mialatt, Nasser gyújtóhatású beszédeket tartott, arról, hogy ha „mi Palesztina terültére lépünk, ők (már, mint az izraeliek) saját vérükbe fognak megfulladni”, a német mérnökök komfortos életet éltek. Gyermekeik német iskolába jártak, ők maguk pedig esténként az egykori gyarmati klubban jöttek össze. Ott találkoztak Hans Eiselevel, aki egészségügyi gondozásukkal foglalkozott. Az egykor koncentrációs tábor orvos Dachauban, Buchenwaldban és Mauthausenben sok fogoly haláláért volt felelős.

1962 július 21-én mutatták be a világsajtó munkatársainak az  „El-Safir“ és az „El-Kahir“ nevű rakétákat. Az „El- Safir 1 tonna súlyú robbanóanyagot tudott eljuttatni 280 kilométer távolságra. Az „El-Kahir” pedig kétszer akkora hatótávolságra volt képes, így egész Izraelt képes volt elérni. Ugyanakkor csak 100 kilogramm terhet volt képes magával vinni. Izraelben az egyiptomi rakéta program pánikot keltett főleg a világháború után ide menekült holokauszt túlélők körében. Felszólították a nyugat-német kormány védelmi miniszterét Franz Josef Straußt, hogy tiltsa meg a német állampolgároknak, hogy az egyiptomi rakéta programon dolgozzanak. De Izrael nem csak szavakban tiltakozott, működésbe lépett az izraeli titkosszolgálat a Moszad is. Merényleteik Egyiptomban és Európában számos áldozattal jártak. Például Egyiptomban egy levélbomba megölt egy vámtisztviselőt és megvakított egy német titkárnőt. De a Mossad még a hírhedt nácit Otto Skorzenyt is beszervezte. Az ekkor Spanyolországban élő egykori SS vezető a kiterjedt kapcsolatokkal rendelkezett a fegyver bizniszben és jól ismerte az egyiptomi rakéta program német közreműködőit. Cserébe azért, hogy a Moszad békén hagyja, elárulta társait. Legalább is a Moszad szerint. Volt egy másik eset, amely feltételezhetően az izraeli titkosszolgálathoz kötődik. Az, hogy ez tényleg így van ez, máig nem tudni. 1962-ben rejtélyes körülmények között eltűnt Heinz Krug. A szakembert úgy tartja a családja, hogy a Moszad rabolta el és ölte meg. Heinz Krugot 1944-ben vezényelték Peenemündére. Ott a német rakétaprogramon dolgozott. Az eredetileg vadászrepülőként szolgáló Krug valójában jogot tanult, de volt érzéke a technikához. A második világháború végén az amerikai megszálló hatóságok tisztázták a náci vádak alól. 1954-ben találkozott Eugen Sängerrel, akinek az intézetében helyezkedett el.  Krug bekapcsolódott az egyiptomi rakétaprogramba. De nem, mint mérnök, hanem, mint beszerző. Ő teremtette elő a szükséges alkatrészeket. A feladata nélkülözhetetlen volt. „Rakéta-Krug”-nak is hívták ezért. A családja szerint az izraeliek megtudták milyen fontos munkát végez, ezért likvidálták. Egy biztos 1962 szeptember 11-én nem tért haza és az óta sem látta senki. Eltűnt. 2016-ban a Haaretz című izraeli lapban megjelent egy cikk miszerint Krugot a Moszadnak dolgozó Skorzeny végezte ki. Az, hogy valóban így történt-e kérdéses. Csak úgy mint az, hogy Krugot Münchenből Izraelbe vitték, ahol kihallgatták, majd később kivégezték.

A nyugat német kormány közben azon dolgozott, hogyan tudja jobb belátásra kényszeríteni a minden áron maradni akaró rakéta tudósokat. Ezután először Eugen Sänger hagyta el Egyiptomot, miután megfenyegették, hogy elveszi tőle a stuttgarti intézet irányítását. De a többiek is követték, mert időközben beindult repülő és űrhajó fejlesztési intézetek állást ajánlottak nekik. Közel 350 német dolgozott Nasser rakéta programjában, de ami érdekes ezek többsége kelet német volt. A Szovjetunió ugyanis jelentős hadiipari eszközparkot és szakembert biztosított a Nasser rezsim részére.     

 A Moszkva melletti terrorakció ráirányította a figyelmet az ISIS az egykori szovjet közép ázsiai térségre gyakorolt hatására Ebben jelentős szerepet töltött be egy tadzsik, aki az ISIS hadügyminisztere lett. 

Dusambe, az egykori szovjet tagköztársaság Tádzsikisztán fővárosa. 2015 április 23-án Gulmorod Halimov ezredes a terrorelhárító speciális egység parancsnoka nem jelent meg a belügyminiszternél egy megbeszélésen. Már három napja nem látta senki. A mobiltelefonja ki volt kapcsolva. A felesége egy telefonbeszélgetés során azt mondta férje egy másik nővel él együtt. Azt gondolja, hogy bevetésen van, többet nem tudott. A hír, mint egy futótűz, olyan gyorsan terjedt el. Az Antiterrorista egység magas rangú parancsnoka, az elnök családjának bizalmasa egyszerűen eltűnt. Átállt az ellenséghez és a hegyekben bujkál? Összeveszett az elnök fiával és kivégezték? Független újságírók elkezdtek utánajárni a dolognak. Az apja nem tudott semmit fia tartózkodási helyéről. A katonaság ment ki hozzá és kérdéseket tettek fel neki, de nem tudott segítetni. Hetek teltek el anélkül, hogy az eltűnt tiszt életjelet adott volna magáról. Aztán végre jelentkezett. Videó üzenetben, amelyben kutyáknak nevezte az elnököt és minisztereit, bejelentette, hogy eljött a kalifátus ideje és be kell vezetni a saríja törvényeket. Halimov oroszul beszélt és az egykori Szovjetunió összes muzulmánjához szólt, Közép Ázsiában és Oroszországban élőkhöz. A hírek szerint Halimov hat másik személlyel együtt Moszkvába repült, onnan Törökországba folytatta az útját, ahonnan Szíriába távozott. Az üzenete alapján fel sem merült, hogy elrabolták volna, biztosra volt vehető, hogy saját elhatározásából dezertált. Harcos elszánt katonaként ismerték egykori társai.

Ez az esemény rávilágított Tádzsikisztán különös helyzetére. Abban az országban, ahol a volt szovjet vezetők elutasították a radikális iszlám irányzatokat egy magas rangú katonatisztből hirtelen dzsihadista lett. De hogyan fordulhatott ez elő? Az 1975-ben született Halimov a legjobb katonai kiképzést kapta. A tadzsik elnöki gárdában szolgált, aztán a tadzsik különleges erőkhöz (a tadzsik OMOMON-hoz) került, amely a belügyminisztérium irányítása alatt működött. Csendes magába zárkózó emberként ismerték. Komoly volt és megbízhatónak tűnt. Orosz speciális egységnél járt továbbképzésen, utána felvették a tadzsik rendőrtiszti főiskolára. Itt őrnagyként végzett. Ezután az Egyesült Államokban a hírhedt Balckwater cég kiképzőbázisán mélyítette el a tudását. Innen visszatérve a tadzsik különleges erők kiképzéséért felelt, majd ezredesként a terrorelhárító egység parancsnokává nevezték ki. Úgy tűnt, példa értékű katonává vált. A mesterlövészként kezdő katona, mindenben jól teljesített. Senki sem gondolta róla, hogy egy nap az iszlám szent harcosává válik. Pedig voltak rá utaló jelek. Barátnője úgy emlékezett fokozatosan fordult az iszlám felé.

Az, hogy hogyan jutott idáig Tádzsikisztánt kell jobban megismerni. Ez a közép ázsiai állam mindig is muszlim volt. A szovjet éra idején ugyan nem volt ajánlatos ezt megvallani, de azért a hagyomány tovább élt. A Szovjetunió összeomlása után sokan visszatértek a hitükhöz. Ma a lakosság 80%-a gyakorló muszlimnak vallja magát. Halimov úgy érezte, hogy a tadzsik vezetés élén az élete végéig a megválasztott elnökkel Emomali Rahmonnal elnyomja a muszlim lakosságot. Például meg akarta tiltani a muszlim nőknek a fejkendő viselését, azért mert az úgy mond, nem tartozik a hagyományos tadzsik viselethez. A férfiaknak pedig a borotválkozást akarták elő írni, hogy így vegyék el a kedvet a szakállviseléstől. Halimov Szíriában az Iszlám Államhoz csatlakozott. Nem volt egyedül. Az egykori szovjet Közép Ázsiából sokan tettek így. Különösen sokan szimpatizáltak az ISIS-el Tádzsikisztánban. De főleg nem is annyira az itt élők, hanem az Oroszországban vendégmunkáként dolgozók. A tadzsikok ugyanis szegények ezért kénytelenek Oroszországban, elsősorban Moszkvában munkát keresni maguknak. Itt a legrosszabb munkákra alkalmazzák őket és gyakran megvetően bánnak velük az oroszok. Otthon sem jobb a helyzet. Az elnök diktátorként irányítja az országot, kemény személyi kultusszal. Bár igyekszik jó kapcsolatot ápolni az muzulmán államokkal, még Mekkába is elzarándokolt, de ez csak a látszat. A tadzsik nép elnyomás alatt él. A tadzsikok álmaiban az Iszlám Állam, mint a kommunizmus annak idején egy jobb életet kínál, a mostaninál. Legalább is az ISIS erről akarja meggyőzni első sorban a fiatalokat.

Az Iszlám Állam vezetője Abu Bakr al-Bagdadi Halimovot az Iszlám Állam hadügyminiszterének nevezte ki. Az egykori ezredes magával vitte Szíriába a második feleségét, aki 2016-ban tűnt el gyermekeivel együtt, hogy aztán a Közel Keleten tűnjön fel. A második felesége egyébként a tadzsik vámhivatal szóvivője volt korábban. Halimov otthon maradt rokonai közül többet is megöltek a hatóságok. Azzal gyanúsították őket, hogy terror szervezet tagjai és Afganisztánba akartak menekülni. Egy börtön lázadás idején 32 rabot öltek, meg, akik fellázadtak. A tadzsik hatóságok azt állították az egész mögött az ISIS áll. Közöttük volt Halimov első házasságából született fia is, akit tíz évre ítéltek azzal a gyanúval, hogy apjához akart csatlakozni. Az anyja nem láthatta a fia holtestét. A hozzátartozók nélkül temették el. Halimov maga állítólag akkor halt meg, amikor 2017 szeptember 18-án az orosz légierő csapást mért az ISIS állásaira.

De ezzel nem ért véget az ISIS tadzsikok által viselt harca. 2018 július 29-én négy nyugati biciklis turistát végeztek ki Tádzsikisztánban. Két amerikai egy holland és egy svájci állampolgárról volt szó. Négy merénylőt a rendőrség megölt, az ötödiket pedig börtönbe zárták, ahol rövidesen elhalálozott. Ez volt az ISIS első közép ázsiai terror akciója a volt Szovjetunióban. Egyébként a tadzsikok egy része úgy tartja Halimov nem halt meg, hanem Afganisztánban bujkál és várja, hogy hazatérjen.   

A Hindikusban folytatott szovjet tankora épülő megszálló politika nem működött. Az iszlám ellenállókkal folytatott harc megaláztatással ért véget és hozzá járult a szovjet birodalom bukásához.

A karácsonyi ünnepeknek éppen vége volt, amikor az Egyesült Államokat és Nyugat Európát egy hír sokkolta. 1979 december 27-én csütörtökön 19 óra körül a Szovjetunió hadserege, a titkosszolgálattal együttműködve bevonult Afganisztánba. Kabul központjában egy bomba robbant, ami jel volt a megszállásra. Szovjet speciális egységek benyomultak Kabulba és megszállták a stratégiailag fontos pontokat. Megölték Hafizullah Amin elnököt, aki kiesett a szovjet vezetés kegyeiből. A moszkvai vezetés egy új irányítót nevezett ki és páncélosokat, helikoptereket és repülőket küldött a Hindikusba. A szovjet propaganda azt állította, hogy az afgán vezetés kérésére történt a beavatkozás. Ezt a hazugságot nyugaton nem hitték el. Az Egyesült Államok egy idő után elkezdte támogatnia a magukat mudzsahedinnek hívó ellenállókat.

Ezzel a mai szóhasználattal élve Amerika részéről egy „helyettesítő” háború vette kezdetét valamint véget ért a hidegháború egy viszonylag nyugodtabb időszaka. A nyugat Afganisztánban hadat viselhetett a keleti blokk ellen oly módon, hogy közvetlenül nem kellett katonákat küldenie. Úgy okozhatott veszteségeket Moszkvának, mint annak idején a szovjetek tették a koreai és a vietnami háborúban Amerikának. Az Egyesült Államok egy sor ellátó- és kiképzőtábort épített Pakisztánban, ahonnan fegyverekkel és katonai ismeretekkel látták el az afgán ellenálló csoportokat. A rizikót a gyakran radikális gerillák viselték, akik életüket áldozták az „istentelen” szovjetek elleni harcban. Ők aknavetőkkel és vállról indítható amerikai rakétákkal lőtték a szovjet tankokat és légi járműveket. A szovjet keményen reagáltak és egyre fokozták az afgán nép elnyomását. Egész falvakat irtottak ki, de így sem sikerült megtörni az afgánok ellenállását. A Szovjetunióba több ezer cink koporsó érkezett az elesett szovjet katonák holttesteivel. Minimum 14 ezren estek el és 50 ezren sebesültek meg. Ehhez jött az, amit az amerikaiak jól ismertek Vietnamból: a katonai morál egyre jelentősebb romlása. Sok volt a dezertőr és a drogfogyasztó. A civil áldozatok száma messze meghaladta a katonai áldozatok számát. 1,2 millió afgán civil vesztette életét a majd egy évtizedig tartó konfliktusban. Emellett sok millióan menekültek külföldre.

Mind eközben Oroszországban egyre nőtt a kétség a háború megnyerését illetően. Szinte senki nem hitt már abban, hogy győztesen kerül ki Moszkva a háborúból. A szovjet legfelső vezetés, az öreg káderekből álló politikai bizottság elvesztette a hitelét. A pártfőtitkár Leonyid Iljics Brezsnyev halála után hatalmi harc kezdődött, amelyből két főtitkár Csernyenkó és Andropov halála után Mihail Gorbacsov került ki győztesen, aki kezdetben még tovább folytatta a harcokat a Hindikusban. De a háború egyre emelkedő költségei és a rossz gazdasági helyzet arra kényszerítette, hogy tárgyalásokat kezdjen a szovjet csapatok kivonásáról.  1988 májusában a Szovjetunió, Afganisztán, Pakisztán és az Egyesült Államok megállapodtak arról, hogy a szovjet csapatok fokozatosan elhagyják Afganisztánt. Ekkor már omladozóban volt a szovjet befolyási övezet Európában, a keleti blokk is. Az afgán háború annyira tönkre tette a szovjet birodalmat, hogy a második világháború után megszerzett területeit sem tudta megtartani.

Az afgán háborúnak lényegében egy nagy győztese volt, a radikális iszlám mozgalom. A dzsihádot – szent háborút – folytató mudzsahedinek úgy érezték, hogy ha egy világbirodalmat térdre tudnak kényszeríteni, akkor bármire képesek. A következő nagy ellenfél az eddigi támogatójuk az Egyesült Államok lett. Amit, mint azt a későbbi események mutatták ugyanúgy elűztek hazájukból, mint, ahogy ezt a szovjetekkel tették. De sajnos ezzel az Afganisztánban élőknek még nem lett jobb az életük.