A FARMER

A farmer már csak azért is őseredeti amerikai találmány, mert azzal a céllal találták ki, hogy több pénzt lehessen vele keresni. Mégpedig elsősorban azoknak, akik hordták: aranyásóknak. Nekik a nadrágjaik állandóan elkoptak: varrások szakadtak, gombok leestek. Jacob Davis szabó 1871-ben jött rá, hogyan lehetne megerősíteni a munkásnadrágjai gyenge pontjait: szegecsekkel. Az aranyásók azonnal elkapkodták az árut. Mivel Davisnek nem volt pénze a szabadalomra, Levi Strausshoz fordult – egy impozáns szakállú, német származású bevándorlóhoz, aki textilkereskedést vezetett San Franciscóban. A Levi Strauss & Co. átvette az üzleti részét, Davis pedig maradt a szakmánál. 1890-ben dobták piacra az első farmernadrágot denim (farmerszövetből) anyagból: az ikonikus 501-est.

Az 1930-as években amerikai fiatalok kezdték hordani a munkásnadrágot – mert egyszerűen menőnek találták.
1945-től, a megszálló katonákkal együtt, a „szegecses nadrág” eljutott Nyugat-Németországba is – tökéletes viselet volt egy olyan fiatal generációnak, amely divatban is el akart távolodni a nácik népies eszméitől. Az 1950-es években olyan filmsztárok, mint James Dean és Marlon Brando, lázadó szerepeik révén globálisan az „amerikai életérzés” szimbólumává tették. Ez a nadrág szexepilt is sugározni kezdett – például amikor Jimmy Clanton 1962-ben elérzékenyülve énekelte: „Venus in Blue Jeans” (Vénusz farmerben).

A farmer sikertörténete mindmáig tart. A világon talán a legtöbben az 1960-as és 70-es években lelkesedtek érte. De sosem ment ki a divatból – részben azért, mert mindenféle őrült trendet képes volt magába olvasztani: a trapéznadrágtól, a bőszárú baggy-n át egészen a skinny jeans-ig. Jelenleg a farmernadrág egyenes szárú, és olyan bő, hogy teljesen eltakarja a cipőt, sőt a szegélye a földet súrolja. Többször is megénekelték, mint ahogy azt egy nadrágtól bárki elvárná – például David Dundas „Jeans On” (1976) vagy Neil Diamond „Forever in Blue Jeans” (1978) című dalaiban. Nemrég pedig Beyoncé lobbantotta lángra újra a legendás márkát: „Levii’s Jeans” című számával.

A FANTA

Németországban a Fanta – a Coca-Cola és a Sprite mellett – a limonádé szentháromságának magától értetődő része. Az Egyesült Államokban azonban évtizedekig alig ismerték a narancsos üdítőt. Nem is csoda: a Fanta Németországban készült. És bármennyire is a nyár és napsütés pezsgő édességével azonosítjuk – valójában a legsötétebb időkben találták fel. 1939-ben, amikor Németország elindította a második világháborút és fél Európát romba döntötte, hiányoztak az alapanyagok a Coca-Cola előállításához – pedig a náci Németországban is népszerű volt az ital. Ezért egy vegyész a Coca-Cola német leányvállalatánál a sajt- és almakompót-gyártás maradékaiból kevert ki egy alternatívát. Az első Fanta egy savós ital volt. 1955-ben a Coca-Cola Company megvásárolta egy nápolyi narancsüdítő receptjét, és Fanta néven kezdte árulni. A napfényes, vidám hangulat italaként reklámozva gyorsan feledtette tejes múltját.

Évtizedeken át a Coca-Cola Company komolyan vette a nevét: az USA-ban kizárólag Coca-Colát árult – és semmi mást. Ez még az 1950-es években is így maradt, amikor a vállalat már szinte világszerte forgalmazta a Fantát. Az amerikai piac esetében a vezetők attól tartottak, hogy aki Fantát vesz, nem vesz Colát. Így az 1990-es évek végéig alig reklámozták az USA-ban, és sokáig csak olyan helyeken volt kapható, ahol sok bevándorló élt olyan országokból, ahol a Fanta népszerű volt. A 21. századra, amikor a cég jelentősen megnövelte reklámköltéseit, a Fanta is bekerült az USA tíz legnépszerűbb üdítőitala közé.

Az eredeti, különös ízű narancsos üdítőből időközben számos különös ízű üdítő lett – például mangós, bodzás, vagy épp olyan, amely – saját reklámja szerint – "úgy ízlik, ahogy a Hawaii-ingeik kinéznek". Európában ezek a változatok továbbra is valódi citrusgyümölcslevet tartalmaznak. Az USA-ban azonban a Fanta visszatért eredetéhez – vagyis ahhoz az időhöz, amikor kevésbé átlátszó forrásból származott az íze: az amerikai Fanta már nem tartalmaz narancslevet.

A RÁGÓGUMI

Bármennyire is a rágózás képe a 20. század második felének lázadó fiataljaihoz kapcsolódik, a rágógumi már legalább a kőkorszak óta az emberiség kísérője. Világszerte vannak fák, amelyeknek rágós anyagai nem oldódnak vízben, így hosszasan lehet rágni őket. Közel 10 000 évvel ezelőtt skandináv tinédzserek nyírfakéreg-kátrót rágtak, az ókori görögök és észak-amerikai őslakosok pedig gyantadarabokat. Ezen anyagok közül egynek sikerült bekerülnie a modern korba: a chicle nevű gyantaféle – a Közép-Amerikában élő aztékok és maják rágták, hogy elnyomják az éhséget és felfrissítsék a leheletüket. 1870 körül az amerikai feltaláló, Thomas Adams kitalálta, hogy kis chicle-darabokat áruljon a helyi patikában. Az első szállítmány pár óra alatt elfogyott. Az 1880-as évek végére Adams cége már naponta öt tonna rágógumit gyártott.

Mint sok más amerikai exportterméket, a rágógumit is a megszálló katonák hozták Németországba. Az amerikai G.I.-k dzsipjeikből osztogatták a rágót az út szélén álló gyerekeknek, a légihíd idején pedig pilóták szórták le a „mazsolabombázókból” Nyugat-Berlin fölé. A háború utáni évtizedekben a rágógumi a menőség szimbólumává vált. A „Grease” című musicalben például az igazi kívülállók állandóan rágóztak.

A chicle – akárcsak sok más természetes anyag – szinte teljesen eltűnt a mai rágógumikból. A mai gyártók már kőolajalapú műanyagokból állítják elő a rágós masszát. Ez nem hangzik túl étvágygerjesztően, és nem is tűnik különösebben egészségesnek, de valójában nem árt az egészségnek. Európa talán legismertebb gyártója, a Wrigley Company, 2023-ban kivonta a papírba csomagolt rágógumi csíkjait a német piacról a kereslet hiánya miatt. Újonnan alapított márkák, mint a True Gum vagy a Forest Gum, viszont visszatérnek a rágógumi gyökereihez: ismét chicle-ból készítik drazséikat, teljesen műanyagmentesen.

ADIDAS SPORTCIPŐ

Az 1920-as években két testvér a bajorországi Herzogenaurachban, otthon, a mosókonyhában varrt sportcipőket. Rövidesen Adolf és Rudolf Dassler megalapította a Gebrüder Dassler Schuhfabrik nevű cipőgyárat, és olyan sportolókat láttak el lábbelivel, mint például Lina Radtke, aki 1928-ban 800 méteres futásban olimpiai aranyérmet nyert. A háború után a testvérek összevesztek. Rudolf megalapította a Puma céget. Adolf, aki szívesen viselt öltönyt, és haját pomádéval fésülte hátra, nem is keresett különleges nevet:»Adi« Dassler megalapította az Adidast.  Ő tervezte meg a szuperkönnyű, cserélhető stoplis futballcipőt, amelyen három csík díszelgett. Ezzel nyerte meg a német válogatott az 1954-es világbajnokságot. Az Adidas idővel a világ legnagyobb sportcikkgyártójává nőtte ki magát.

Az 1970-es évek elején a „Superstar” kosárcipő tette ismertté a márkát az USA-ban, és kivitte azt a sportpályáról az utcára. Hamarosan a bordázott gumiorrú cipő lett az NBA sztenderdje, olyan játékosok viselték, mint Kareem Abdul-Jabbar. Ez hatalmas hatást gyakorolt a feltörekvő hiphop-kultúrára is: a Run-DMC rapcsapat Adidas melegítőben lépett fel, és 1986-ban megírta a „My Adidas” című dalt. A márka világszinten menővé vált – sőt, egy időre talán még a legnagyobb rivális Nike-nál is menőbb lett.

Azóta, hogy 1967-ben megjelent a „Franz Beckenbauer” melegítő, ma már császári klasszikusként tisztelve, az Adidas folyamatosan új termékeket talált ki, amelyeken elhelyezhette a három csíkot – például a strandpapucsokat, amik „Adilette” néven váltak ismertté. Utcai viseletként ma már olyan ruhákat is kínál, amelyekben alig lehetne sportolni – például térdig érő pufikabátokat. Legutóbb a Német Labdarúgó-szövetség (DFB) 70 év után szakított az Adidasszal, és a Nike lett az új felszerelésgyártó. Üzleti szempontból a fő rivális messze megelőzte: 2023-ban az Adidas 21,43 milliárd eurós forgalmat ért el – ez még a fele sem volt a Nike bevételének.

AZ AUTÓ

1886 január 29-én Carl Benz mérnök szabadalmat nyújtott be egy háromkerekű, gázmotoros járműre. Fél évvel később elindult az első nyilvános próbaútra: pöfögve, előre! Állítólag a fia futott mellette, hogy menet közben benzint töltsön bele. A „Benz Patent-Motorwagen Nr. 1” számít az első valóban használható, közúti közlekedésre alkalmas autóként. A következő évtizedekben olyan német autómárkák születtek, mint a Daimler, Porsche és Audi; az Opel előbb varrógépeket, majd kerékpárokat, végül autókat gyártott. Legkésőbb akkor, amikor a Volkswagen a második világháború után megkezdte a Bogár exportját, Németország autóipari nagyhatalommá vált.

Bár németek találták fel az autót, a gyártás forradalmasítását két amerikai végezte el: Ransom Eli Olds és Henry Ford. Ők vezették be a futószalagos gyártást, így 1950-ben naponta 8000 Ford gördült ki a gyárakból. Ezzel a versennyel szemben a német autóiparnak komoly ötletekre volt szüksége,hogy az amerikai vásárlókat is lenyűgözze. Senki sem járt ebben sikeresebben, mint a Daimler-Benz AG: a sváb mérnökök folyamatosan jobb alkatrészeket építettek az új modellekbe – az ajtók biztonsági zárjától kezdve, a gyűrődőzónás utascellán át, egészen az ABS-ig és légzsákig. Már 1970-re a német luxusautók igazi státuszszimbólummá váltak az Egyesült Államokban – annyira, hogy Janis Joplin híres sorait mindenki értette: „Oh Lord, won’t you buy me a Mercedes Benz / My friends all drive Porsches, I must make amends” („Uram, vegyél nekem egy Mercedes Bent / A barátaim mind Porschéval járnak, nekem is lépnem kell”). Aki német autót vezetett, az elérte a csúcsot.

A „feltalálók” hírnevéhez a német autógyártók addig maradtak hűek,amíg a jó öreg belső égésű motort lehetett optimalizálni. Ezután azonban hitelességüket veszélybe sodorták azzal, hogy csaltak a károsanyag-kibocsátási adatokkal – így robbant ki az emissziós botrány. Hogy teljesen új, tisztább meghajtásra lesz szükség, azt egy Dél-Afrikában felnőtt amerikai ismerte fel előbb, mint ők: Elon Musk időközben a Teslát a világ legnagyobb elektromosautó-gyártójává tette.

Mocsár, ahol egy teljes ezred tűnt el

Amikor beköszöntött az éjszaka hallani lehetett a sikolyokat a mocsárból. Ezek halál sikolyai voltak. Annak ellenére, hogy az ellenségtől származtak, az indiai katonák hátán végig futott a hideg. 1945 januárjában a szövetségesek partra szálltak a Ramree szigeten, hogy a japánokat elkergessék a Myanmar előtt fekvő szigetről. A második világháború elejétől az eredetileg angolokhoz tartozó szigetet a japánok tartották megszállva. A „Matador hadművelet” hat hétig tartott mialatt a brit valamint az indiai katonák kezdték bekeríteni az ellenséget. Mivel a japánok nem akarták megadni magukat egy lehetőségük maradt, átverekedni magukat egy mangrove mocsáron. 1945 február 19-én 1000 japán katona indult el és közülük csak 20 értek ki élve belőle. A mangrove mocsárban ugyanis sós vízi, vagy más néven bordás krokodiliok tanyáztak, amelyek a legnagyobb krokodilok közé tartoznak a világon. Az anyagcseréjüket csökkenteni tudják így ezzel energiát tudnak spórolni rendkívül sokáig képesek élelem nélkül meglenni. Ilyenkor a szívük csak hármat ver két percenként. De ez sem segített a japánokon a nyolc méterre megnővő gyilkoló gépekkel szemben. A Remree-i mészárlás úgy vonult be a történelembe, mint a legnagyobb állatok által végrehajtott vérengzés. Számos történész ennek ellenére úgy gondolja, hogy nem minden japán katona esett az állatok áldozatává, sokan közülük betegségeknek, illetve kiszáradásnak estek áldozatul.

A halálos spórák

„Ezeket első szállítmányokkén kezeljük.” – monda Winston Churchill brit miniszterelnök, amikor megérkezett mintegy 5000 antrax bomba az Egyesült Államokból 1944 májusában Nagy Britanniába. A biológiai fegyverből a britek mintegy egy millió darabot rendeltek, hogy a háború végső fázisában német városok ellen vessék be. Ha használják, akkor Berlin, Stuttgart, Frankfurt, Aachen, Hamburg lakóinak a fele rögtön elpusztult volna. Azonban mindenekelőtt tesztelni kellett a tömegpusztító fegyvert. A hely melyet erre kijelöltek a Gruinard sziget volt, észak nyugatra Skóciától. A sziget lakatlan volt, így ideális helynek tűnt a kísérletre. Azért, hogy az élőlényekre való hatását a szernek teszteljék nyolcvan juhot vittek a helyszínre. A teszt azt mutatta, hogy ha bevetik az antrax bombákat, akkor Németország évtizedekre lakhatásra alkalmatlan lesz. A szigetet csak 50 év múlva nyilvánították szennyeződés mentesnek. Ennek az elérésére 280 tonna formaldehyd oldatot kellett felhasználni. Ennek ellenére a tudósok még mindig találnak halálos gombaspórákat a szigeten.

Háború egy fül miatt

1713-ban a spanyol örökösödési háború után Anglia megkapta azt a jogot, hogy egyedül ők szállíthatnak rabszolgákat a spanyol gyarmatokra. Ezt a lehetőséget kihasználva az angolok a hajóiakat felhasználták egyéb áruk csempészetére is, amit a spanyolok megpróbáltak megakadályozni. 1731 április 9-én az angol kereskedelmei hajó a „Rebecca”, amely a Nyugat Indiai szigetekről jött Robert Jenkins kapitány irányításával találkozott a spanyol partiőrség „La Isabella” nevű hajójával. A spanyolok rögtön meg ragadták az alkalmat, hogy átkutassák az angol gályát. Pechükre nem találtak semmi csempészárút, azonban a gyanújukat ez nem oszlatta el. Ezért a spanyol kapitány Jenkinst az árbóchoz kötette és levágatta a fülét. Az angol kapitány hazatérve II. Györgytől követelte az elégtételt, de ez mindig zátonyra futott. Hét évvel később azonban szerencsésebb lett. A parlament elé vitte az ügyet és bemutatott igazának bizonyítására egy alkoholban tartott emberi fület. Ekkoriban nagy volt a spanyolokkal való ellenszenv, ezért a kormánynak lépnie kellett. 1739-ben kitört a Karib tengeri háború az ottani spanyol gyarmatokért. De az angolok nem jártak sikerrel. A trópusi betegségek megtizedelték a hadseregüket, így visszavonulót kellett fújniuk. 1748-ban véget ért háborút, „Jenkins füléért vívott háborúnak” nevezték.   

Nem számos ellensége, nem merénylet, nem egy csatában szerzett sérülés okozta a halálát: Napóleon egyszerűen orvosai téves diagnózisai – és halálos kezelési módszerei – miatt halt meg.

Egész életében egészségügyi problémákkal kellett megküzdenie Napóleon Bonaparte-nak. Már fiatalon „soványnak és betegesnek” tartották. Ennek ellenére ekkoriban még a legveszélyesebb betegségek sem tudtak ártani neki. Például a bubópestis vagy a tífusz sem okozott komolyabb problémát, még egyiptomi tartózkodása és visszavonulása idején. A hadjáratok során szerzett sebesüléseknek is ellenállt: 1793-ban Toulonban bajonett szúrta meg a lábát, 1809-ben pedig Regensburgnál egy puskagolyó találta el a lábfejét – mindezeknek nem voltak hosszú távú következményei. Eközben valószínűleg már 1805 körül visszatérő gyomorfájdalmak gyötörték, amelyek egész életében elkísérték. Emellett legkésőbb az 1812-es oroszországi hadjárat során makacs köhögés és hólyagproblémák is kínozták. Ugyanebben az évben, a borogyinói csata idején rekedtségtől és láztól szenvedett. Olyan súlyos volt az állapota, hogy a harcokat ülve kellett irányítania. Az 1813-as lipcsei csata alatt májgörcs és gyomorfájdalmak gyötörték. A mai szakértők úgy vélik, hogy Napóleon krónikus gyomorhurutban (gasztritiszben) szenvedett, amely később gyomorfekéllyé alakult – ez a betegség egészen a haláláig súlyosbodott, és több orvos is figyelmen kívül hagyta. Ráadásul Napóleon nem kímélte magát. A waterlooi vereség, amely véget vetett 15 éves franciaországi és európai uralmának, testileg és lelkileg is teljesen kimerítette a hódítót. Ironikus módon éppen akkor nyerte vissza erejét és bizonyos bátorságát, amikor a britek fogságába esett, és Anglia felé tartott. Egy brit tiszt ezt jegyezte meg róla: „Határozottan jobban néz ki, mint amikor megérkezett [...]. Derűs hangulatban van.” Ekkor a fogoly még nem sejthette, hogy fogvatartói úgy döntöttek, egy apró szigetre száműzik az Atlanti-óceán déli részén: Szent Ilonára.

Közel tízhetes tengeri átkelés után a hajó 1815. október 15-én érkezett meg a szigetre Napóleonnal, négy katonával, néhány miniszterrel, valamint közülük kettő feleségével a fedélzeten. Kezdetben Napóleonnak még jót tett a sziget mérsékelt éghajlata, amelyet a Fokföld felől érkező passzátszelek hűsítettek. Ám a fennsík, ahol Longwood – Napóleon börtöne – elhelyezkedett, elég zord volt. Folyamatosan panaszkodott az erős hőmérséklet-ingadozásokra és a gyakori esőzésekre. Testi és lelki állapota hónapról hónapra romlott. Hízni kezdett, a lábai megduzzadtak, és gyakran „megfázásos” tünetei voltak. Ehhez fogtályogok is társultak, amelyek talán skorbutra utalhattak – először életében egy fogát is ki kellett húzni. Ez a helyzet a 46 éves Napóleon lelkiállapotának sem tett jót. A rosszabb napokon, amikor aludni sem tudott, bezárkózott a szobájába; csak az esti forró fürdők hoztak számára némi megkönnyebbülést.

Értelmi aktivitása, érdeklődése az első két szigeten töltött év után fokozatosan csökkent. Las Cases – egy őt kísérő tiszt, aki később Napóleon beszélgetéseit is közzétette – azt írta, hogy Napóleon soha többé nem érte el korábbi szellemi frissességét és kezdeményezőkészségét. Lelkiállapota ingadozott: levert, szomorú, olykor keserű volt. Egyedül az Európából érkező hírek tudták rövid időre kizökkenteni apátiájából, mivel titkon remélte, hogy valamiféle kegyelemben részesül. A brit kormányzó, Hudson Lowe rideg magatartása, valamint a környezetében uralkodó irigység és gyűlöletből fakadó belső viszályok is gyengítették. Las Cases kiutasítása után különösen megviselte Gourgaud tábornok 1818. március 14-i távozása. Gourgaud Napóleon egyik lojális embere volt, de lobbanékony, féltékeny volt, és diplomáciai érzéke sem volt túl erős. 1819-ben Napóleon egészségi állapota már megkövetelte egy orvos állandó jelenlétét. Bár Szent Ilona több mint 1500 fős helyőrségében több katonai orvos is szolgált, akiket Lowe Napóleon kezelésére kijelölhetett volna, Napóleon nem bízott bennük, és visszautasította segítségüket. Még a szigetre való elindulás előtt próbálta magával vinni Dr. Louis-Pierre Maingault-t, aki lemondása után kezelte – de ezt a hatóságok nem engedélyezték. Így végül be kellett érnie egy ír sebésszel, Barry O’Mearával, akit Rochefort és Plymouth közötti útján ismert meg. O’Meara beszélt franciául és olaszul, csodálta Napóleont, így sikerült elnyernie bizalmát – ugyanakkor Hudson Lowe számára kémként is tevékenykedett. Végül O’Meara is teherré vált, és 1818 januárjában eltávolították Longwoodból. Mielőtt távozott volna, komoly diagnózist hagyott hátra Napóleon egészségi állapotáról. Napóleon ezt zokon vette – állítólag azt mondta neki, hagy neki 20 frankot, hogy vegyen egy kötelet, és akassza fel magát. Hudson Lowe is nagyban hozzájárult Napóleon fizikai és lelki hanyatlásához. Sokáig nem vette komolyan Napóleon panaszait, és azt hitte, csak színleli a betegséget. Lowe úgy gondolta, hogy Napóleon betegségeit csak ürügyként használja, hogy megszabaduljon fogságából – például azt állítva, hogy a rossz időjárás árt az egészségének. Ám mivel a kormányzó felelt Napóleon egészségéért, egy esetleges korai halál komoly bajba sodorhatta volna őt. Végül Hudson Lowe elküldte a sziget legjobb orvosát, Dr. Archibald Arnottot, aki azonnal cáfolta a korábbi diagnózist: Napóleon nem hepatitiszben, hanem gyomorfekélyben szenvedett. Ekkor azonban – 1821. április 1-jén – már túl késő volt, és Arnott sem tudott gyógymódot ajánlani. Napóleon ágyhoz kötötten, verejtékben fürödve, lázasan feküdt. Az étkezések – amelyek legfeljebb húslevesből vagy darált húsból álltak – gyakran végződtek hányással.

Április közepétől utolsó erejét hosszú végrendeletének és több utolsó rendelkezésének lediktálására fordította. Ez a feladat, amely tíz napot vett igénybe, döntő jelentőségű volt az utókor számára. A preambulumban kijelentette, hogy „a katolikus, apostoli és római vallásban” fog meghalni – ez szokásos és elkerülhetetlen fordulat volt, noha nem tükrözte valódi meggyőződését, amely a homályos istenhit és a tiszta ateizmus között ingadozott. Ezután kérte, hogy hamvait a Szajna partján, a francia nép között helyezzék el, amelyet oly nagyon szeretett – ez őszintébb volt, mint a vallási nyilatkozata. Ezután köszönetet mondott családtagjainak: Eugène-nek és Hortense-nak, első felesége, Joséphine de Beauharnais gyermekei közül, majd második feleségének, az osztrák Marie-Louise-nak, és mindenekelőtt közös fiuknak, a Róma királyának, aki 21 éves korában tuberkulózisban halt meg. Ezt követően azokhoz szólt, akik elfordultak tőle és elárulták: Marmont, Augereau, Talleyrand. Az utolsó címzettek „az angol oligarchia és bérgyilkosuk” (Hudson Lowe) voltak, akik szerinte e tűrhetetlen száműzetés révén „meggyilkolták” őt. A szó vádként értendő a bánásmódra, amely fokozatosan felőrölte, nem szó szerint arra utalva, hogy fogvatartói ölték volna meg. Napóleon utolsó napjai gyötrelmes szenvedéssel teltek. Április 24-én még volt ereje lepecsételni végrendeletét – az ágyat azonban többé nem hagyta el. Delíriumban feküdt, nem evett, és állandó csuklásrohamok gyötörték.Dr. Arnott és Antommarchi jelenlétében, akik figyelmesen hallgatták, motyogta: „Úgy tűnik, ezután már nincs semmi.” Május 3-án a két orvos tíz szem kalomel-t (higany-kloridot) adott be neki, amely halálos adag volt, és május 5-én 17:49-kor, alig 52 évesen meghalt. Másnap hat brit orvos és Antommarchi elvégezte a boncolást. Nem volt nehéz azonosítani a beteg szervet: a gyomrot. A következtetések azonban máig vitatottak, mivel nem egyértelmű, hogy gyomorfekély vagy gyomorrák volt a halál oka. Antommarchi megtagadta a boncolási jegyzőkönyv aláírását.

A temetésre Hudson Lowe teljesítette Napóleon kérését, és ideiglenes sírt jelölt ki Hutt’s Gate-ben, egy kis völgyben, ahol forrás is volt. A gyászszertartás után katonai díszkíséret vitte a holttestet a sírhelyhez. Napóleon utolsó kívánsága, hogy a népe között nyugodjon, végül teljesült: 19 évvel később, egy hivatalos francia küldöttség hazaszállította a holttestét. Egy ünnepélyes, nagyszabású ceremónia után a koporsót 1840. december 15-én helyezték el a párizsi Invalidusok temploma kriptájában – azóta ott nyugszik a francia császár.

Megcáfolt teória: Megmérgezték a császárt?

Több száz szerző tulajdonította Napóleon „korai” halálát mérgezésnek, és a legnépszerűbb hipotézis az arzénról szól. Bár több mint 70 hajmintavizsgálat magas arzénkoncentrációt mutatott ki a császár hajában, ugyanezt az arányszámot találták meg a fiának és első feleségének, Joséphine-nek a hajában is – pedig róluk senki sem állította, hogy meg lettek mérgezve. Két név merül fel potenciális elkövetőként: Hudson Lowe és Montholon. Az angol tisztnek azonban nem fűződött érdeke foglya életének megrövidítéséhez, mivel ez árthatott volna a karrierjének. Ami Montholont illeti: Volt viszonya a feleségével a császárnak? És ez elegendő indíték lehetett volna a gyilkosságra? A történész és Napóleon-szakértő Pierre Branda tudományosan lehetetlennek tartja a mérgezés bizonyítását.

Miért Szent Ilona szigete?

Waterloo csata után a brit kormány úgy döntött, hogy a legyőzött Napóleont egy kis szigetre száműzi a Déli-Atlanti-óceánon, amely a 17. század óta a Brit Kelet-indiai Társaság egyik kikötőállomása volt. A tengerész James Cook, aki 1771-ben és 1775-ben a csendes-óceáni utazásairól visszatérve elhaladt a sziget mellett, így írta le: „Ez a tizenkét mérföld hosszú és hat mérföld széles sziget nem más, mint egy zavaros sziklahalmaz… mindenféle növényzet jele nélkül.” Szent Ilona földrajzi elszigeteltsége biztosította a brit hatóságokat afelől, hogy „Bonaparte tábornoknak” nem lesz alkalma „ismét megzavarni a békét Európában” – ahogyan azt 1814-es első lemondása után tette, amikor Elba szigetére vonult vissza. Kegyetlen iróniával az angolok azt állították, hogy Napóleon nem panaszkodhat a száműzetés helye miatt, mivel az „egészséges éghajlatú”, és ahol „szabadságban élhet”.

A német Wehrmacht helyzete keleten drámaian romlott 1945 januárja óta, amikor megkezdődött a szovjet téli offenzíva. A délkeleti fronton, különösen Magyarországon is sötét kilátásokkal néznek szembe Hitler hadseregei. A Vörös Hadsereg ugyanis nemcsak elfoglalta a magyar fővárost, Budapestet, hanem sikeresen átkelt a Dunán is, és ott megvetette a lábát.

Noha a Nyugat-Magyarországon állomásozó német csapatok eleinte meg tudták akadályozni a szovjetek Bécs felé irányuló további előrenyomulását (a „Konrad III” és „Südwind” hadműveletekkel), 1945 februárjának második felében az ellenség nyomása egyre nagyobb lett. Ebben a rendkívül nehéz helyzetben Hitler nagyszabású támadást rendelt el a Wehrmacht és a Waffen-SS egységei részéről, ami óriási feltűnést keltett. Ez a hadművelet hatalmas erőkifejtéssel járt, és a Wehrmacht utolsó nagy offenzívájaként vonult be a történelembe. Vezető katonai személyiségek, köztük Heinz Guderian vezérezredes, megdöbbenéssel reagáltak ezekre a – szerintük értelmetlen – tervekre. A sikertelen ardenneki offenzíva után ők inkább azt javasolták, hogy a Nyugatról megmaradt erőket sürgősen az Odera folyóhoz irányítsák, hogy ott védjék meg Berlint, amelyet a szovjet előrenyomulás közvetlenül veszélyeztetett. Ám a kritikusok – ismét – nem tudták eltéríteni a „Führert és a Wehrmacht legfőbb parancsnokát” elképzeléseitől. Hitler eltökélte, hogy a Nyugatról átcsoportosított csapatokkal Magyarországon indít támadást. Célja az volt, hogy legalább a Dunától nyugatra eső területet felszabadítsa az ellenség uralma alól. Ezenkívül biztosítani akarta Németország kőolajellátását, mivel Magyarországon – az irányított szövetséges bombázások ellenére – még mindig ott voltak a Német Birodalom számára létfontosságú utolsó olajtartalékok és finomítók.

A nagytámadás végrehajtása a Déli Hadseregcsoport (HGr. Süd) alá tartozó hadosztályok feladata lett, Otto Wöhler gyalogsági tábornok főparancsnoksága alatt. Az offenzíva első tervezési lépései már 1945 februárjának elején megszülettek. Akkor úgy vélték, hogy egy előrenyomulás a Balatontól északra és délre különösen ígéretes lehet. A Balatontól északra a 6. páncéloshadsereg (SS-Oberstgruppenführer és Waffen-SS vezérezredes Josef Dietrich) és a 6. hadsereg (Hermann Balck páncélostábornok) vonult volna előre. A 2. páncéloshadsereg (Maximilian de Angelis tábornok) pedig a hadvezetés tervei szerint a déli bekerítő éket képezte volna. A német támadóékek a Balatontól keletre találkoztak volna, és így reményeik szerint megsemmisítették volna a Fjodor Ivanovics Tolbuchin marsall vezette 3. Ukrán Front jelentős részét. A támadás fő terhét a különösen ütőképes 6. SS-páncéloshadsereg viselte, amely több elit hadosztályt is magában foglalt, köztük az 1. SS-páncéloshadosztályt („Leibstandarte Adolf Hitler”). A hadművelet fedőneve: „Frühlingserwachen” (Tavaszi ébredés) volt. A Wöhler hadseregcsoport-parancsnok 1945. március 3-i parancsa szerint: „A 6. páncéloshadsereg mint főerő, erőteljes bal szárnnyal, a Sárvíz-csatorna mindkét oldalán gyorsan tör előre dél felé, hogy az ellenség hátországba vezető kapcsolatait a Dunánál Dunapentele és Dunaföldvár térségében átvágja, hídfőket képezzen, majd a lovassági hadtest egyes részeinek befordításával megsemmisítse az ellenség minden még a Dunától nyugatra eső erejét, különösen a 2. páncéloshadsereg és a Dráva vonala között. Egy hídfő Baja térségében szintén cél.”

A 2. páncéloshadsereg ezalatt a Balatontól délre, Nagykanizsa térségéből Kaposvár felé próbált előrenyomulni. Ez az akció az „Jégtörő” (Eisbrecher) fedőnevet kapta. A Wehrmacht ezzel azt próbálta elérni, hogy a Déli Hadseregcsoport egységei egyesüljenek a Dráva mentén tevékenykedő E Hadseregcsoporttal, melynek főparancsnoka Alexander Löhr vezérezredes volt. Ez a csoport a Drávától délre állomásozott, és észak felé kellett volna előre nyomulnia.

A sikeres támadás esetén kitűzött cél igen nagyratörő volt: a szovjet csapatok megsemmisítése Budapest előtt. Hitler akkoriban nyilvánvalóan szilárdan hitt ennek megvalósíthatóságában. Egy Otto Wöhler hadseregcsoport-parancsnokkal folytatott beszélgetésében úgy nyilatkozott, hogy siker esetén kiterjedt Duna-hídfőket kell létrehozni, ahonnan aztán keleti irányban Budapest felé lehetne előrenyomulni.

A 6. SS-páncéloshadsereg főparancsnokának kiadott támadási parancs a Déli Hadseregcsoport (HGr. Süd) előtt álló ellenséges helyzetet a március eleji napokban így írja le: „Az ellenség nagyszabású feltöltési és utánpótlási műveletekkel arra készül, hogy ismét támadóképessé tegye a Balaton és a szlovák határ között állomásozó jelentős gyalogsági és páncélos erőit, feltehetően azzal a céllal, hogy utána újra széles körű előretörést kíséreljen meg a Duna mindkét oldalán nyugat felé. (...) Déli szárnyának biztosítására az ellenség – láthatóan megerősödő – bolgár és orosz gyalogsági erőkkel helyezkedik el a Dráva és a Balaton között, védekezésre tagolva, de kész arra, hogy szükség esetén csatlakozzon a főerők támadásához, legalábbis a 2. páncéloshadsereg lekötésére. Az északi szárny fedezésére és elterelésként szovjet-román gyalogos egységek támadják a frontot Közép-Szlovákiában (Schemnitz–Neusohl / Selmecbánya–Besztercebánya). (...)” A 6. SS-páncéloshadsereg 1945. március 3-i támadási parancsában tovább ez olvasható: „A hadseregcsoport ellenségképe világosan mutatja, hogy az oroszok széleskörű támadásra készülnek Bécs irányába. Ezt a szovjetek 'Bécsi hadművelet' fedőnév alatt készítik elő. Tehát mindkét fél egy időben készül offenzívára.” Ez világossá teszi: 1945 márciusának elején egy hatalmas német–szovjet összecsapás készülődött Budapesttől délnyugatra.

Ám a kezdetektől fogva komoly problémák merültek fel. Heves esőzések súlyosan károsították az utakat és a közlekedési útvonalakat. Emellett elkezdődött a hóolvadás is. Az amúgy is szűkös felvonulási útvonalakon feltorlódtak a katonai járművek. A hadseregcsoport parancsnoksága március 3-án ezt jelentette: „A közlekedési helyzet nem javult.” A lassú csapatmozgások megkönnyítették a szovjet légi felderítés munkáját. A moszkvai főhadiszállás (STAWKA) pedig már rég részletesen ismerte a németek terveit. Ott biztosak voltak abban, hogy a Wehrmacht és a Waffen-SS nagy offenzívára készül Magyarországon.

Tolbuchin marsall, a 3. Ukrán Front főparancsnoka már 1945 februárjában parancsot kapott, hogy készüljön fel az elkerülhetetlen támadás visszaverésére. A német nagy támadás kiinduló helyzete tehát korántsem volt kedvező. A meglepetés ereje hiányzott, az időjárási viszonyok pedig rendkívül kedvezőtlenek voltak – ez pedig sokakat, akik az előkészületekben részt vettek, kételyekkel töltött el. Hitler azonban nem hagyta magát befolyásolni. Ismételten az olajkutak stratégiai jelentőségére hivatkozott, és úgy vélte, ezek mindenképpen megőrzendők. Az ennek megfelelően ambiciózus támadási parancs 1945. március 3-án hangzott el.

Három nappal később kitört a vihar: a kora reggeli csendet fülsiketítő tüzérségi tűz törte meg. 1945. március 6-án a német támadás a Balatontól északkeletre kezdődött. A 6. SS-páncéloshadsereg, Josef Dietrich vezetésével, főerőként kapta meg a bevethető járművek zömét. A harckocsik között modern és erősen páncélozott „Königstiger” (Tiger II) típusú nehézharckocsik is voltak. Ezek a 70 tonnás acélszörnyek, 8,8 cm-es lövegeikkel, különösen rettegettek voltak az ellenség körében. Emellett közepes „Panther” harckocsik és más korszerű járművek is bevetésre kerültek. Ám előnyeiket nem tudták kihasználni: az felázott talaj gyakorlatilag megbénította ezeknek az óriásoknak a mozgását. Zúgó motorokkal, nagy nehézségek árán haladtak az iszapban, de jelentős menettempó elérésére esély sem volt. A nagy offenzíva tehát már a kezdetekkor balszerencsés csillagzat alatt állt.

További gondot jelentett, hogy a II. SS-páncéloshadtest még nem volt teljesen harcképes március 6-án, így a 6. SS-páncéloshadsereg – Bittrich SS-tábornok páncéloshadteste nélkül – kezdte meg a támadást. Ez utóbbi csak március 7-én este tudott bekapcsolódni az intenzív harcokba. Az, hogy a területi nyereségek messze elmaradtak a várakozásoktól, jól tükröződik a Déli Hadseregcsoport március 6-i hadijelentésében is: „A Balatontól keletre az ‘Ungarn felsőbb műszaki parancsnoka’ [fedőnév a 6. SS-páncéloshadsereg főparancsnokára] támadása a vártnál erősebb ellenséges ellenállás és rendkívül kedvezőtlen talajviszonyok közepette, amelyek a páncélosok és nehézfegyverek bevetését jelentősen akadályozták, csak csekély területi nyereséget eredményezett.”

A következő két nap során a 6. SS-páncéloshadsereg fő támadási szektorában hasonló kép mutatkozott. Az áhított áttörés, amely felszabadította volna a területet, elmaradt. A területi előrenyomulás továbbra is csak csekély mértékű volt. Ennek oka volt az is, hogy a szovjet vezetés időben védelmi állásokat létesített, köztük aknamezőket, valamint mélyen tagolt védelmi vonalakat lövegekkel és aknavetőkkel. Március 9-én este a 6. SS-páncéloshadsereg végül részleges sikerről számolhatott be. Egy rádióüzenetben jelentették a Déli Hadseregcsoport főparancsnokságának, hogy: „Erős ellenséges ellenállás ellenére (...) egy keskeny páncélosékben egészen Simontornya északi széléig előrenyomultunk.”Most már közvetlen tűz alatt tudják tartani a fontos közúti csomópontot.

A Balatontól délre, a 2. páncéloshadsereg hadműveleti területén 1945. március 10-én jobbnak tűnt a helyzet a támadók számára. Csapataik Kaposvár felé, keleti irányban törtek előre. Azonban az, hogy elérjék a Dunát, ahogyan azt Hitler megkövetelte, teljesen irreális volt. Közben a 3. Ukrán Front főparancsnoka összetűzésbe kerül Sztálinnal. Tolbuchin ugyanis túlbecsüli Dietrich 6. SS-páncéloshadseregét, és egyértelmű idegességet mutat, amikor csapatai visszavonását fontolgatja a Duna mögé – annak ellenére, hogy elegendő tartalékkal rendelkezik. Sztálin megrója habozó hadvezérét, és ragaszkodik ahhoz, hogy a Duna bal partján kell tartani a védelmet. A szovjet diktátornak végül igaza lesz. Mindössze néhány nappal később, 1945. március 13-án, véglegesen körvonalazódik a német nagytámadás kudarca Magyarországon. A 6. hadsereg, a 6. SS-páncéloshadsereg és a 2. páncéloshadsereg ék-alakú támadásai a Balatontól északra és délre a rossz időjárási és terepviszonyok, valamint az erős ellenséges ellenállás miatt nem tudnak áttörést elérni. A Dunához való előrenyomulás mintegy 18 kilométerrel a folyótól nyugatra megakad. A 3. Ukrán Front bekerítésére tett kísérlet a Balatontól keletre meghiúsul. Ehelyett a Wöhler vezette Déli Hadseregcsoport 1945. március 14-én aggasztó híreket kap a szovjet csapatösszevonásokról a 3. Magyar Hadsereg és az IV. SS-páncéloshadtest térségében, az északi frontszakaszon.

A frontvonalról érkező újabb aggasztó jelentések hatására a Déli Hadseregcsoport le akarja állítani a támadást, és átszervezéseket tervez, hogy így védekezni tudjon a várható szovjet ellentámadással szemben. A „Führer” azonban csak március 15-én hagyja jóvá ezeket az intézkedéseket. Ekkorra azonban már túl késő bármiféle korrekcióhoz. Egy nappal később, március 16-án a 2. és 3. Ukrán Front óriási tüzérségi előkészítéssel megindítja támadását. Sztálin egymillió katonát vet be, hogy megsemmisítse a német erőket. Ennek következményeként a német balszárny mélyen benyomódik. A 4. és 9. gárdahadsereg, erős légi támogatással, megtámadja Hermann Balck 6. hadseregét, amely eredetileg azért lett bevetve, hogy biztosítsa a 6. SS-páncéloshadsereg hátát, ám most komoly nyomás alá kerül. Eközben Hitler megtiltja, hogy a 2. páncéloshadseregtől csapatokat vezényeljenek át a súlyosan fenyegetett balszárny megerősítésére. Bár Tolbuchin nem tudja teljesen bekeríteni és megsemmisíteni a 6. SS-páncéloshadsereget, a német visszavonulás rendezetlenül zajlik, és számos nehézfegyver hátrahagyásával történik.

Innentől kezdve a Wehrmacht és a Waffen-SS egységei már csak védekeznek. A kudarcot vallott „Frühlingserwachen” (Tavaszi ébredés) hadművelet március közepétől rémálommá válik a Déli Hadseregcsoport számára. Az első támadási héten több mint 12 000 főt veszítenek (elesettek, sebesültek és eltűntek, magyar veszteségek nélkül). A szovjet veszteségek becslések szerint kb. 33 000 főre tehetők (halottak és sebesültek).

Összességében Hitler „utolsó csapása” katasztrofális eredménnyel zárul a németek számára. A hatalmas emberveszteségeken túl súlyos technikai veszteségek is érik a németeket: számos közepes és nehéz harckocsi válik üzemképtelenné a Balaton térségében kialakult sártengerekben – nem annyira ellenséges behatás, mint inkább műszaki hibák és a nehéz körülmények miatt. Mindez annak ellenére történik, hogy a térségbe nagy koncentrációban vetettek be elitnek számító, de hadrafoghatóságukban korlátozott alakulatokat. Mindössze kilenc nap után a nagyszabású támadás megreked. Semmilyen hadműveleti áttörés nem történik. A szovjet Vörös Hadsereg viszont meg tudja tartani állásait a Duna nyugati partján, és így előnyös kiindulópontot teremt saját Bécs felé irányuló offenzívájához.

4000 tonna arany, ékszer és egyéb nemesfém – ilyen fényűző volt az a japán kincs, amelyet állítólag a háború vége előtt ástak el a Fülöp-szigeteken, és amelynek értéke ma jóval meghaladhatja a 200 milliárd dollárt. Évtizedek óta keresik ennek maradványait – helyi rizstermelők, ázsiai profi kincsvadászok, sőt, kormányközeli titkos ügynökök is. Néhányuk – úgy tűnik – sikerrel is járt.

Sötét és nyirkos falak, csak néhány zseblámpa fénye világítja meg a barlangot. A kamera lencséje enyhén bepárásodott. Neoprén ruhába öltözött két filippínó gázol az iszapban. Az egyikük fogóval átvág néhány drótot a földön, amelyek kerek fémdarabokhoz vezetnek. Taposóaknák? Később az egyik filippínó ecsettel óvatosan letisztít egy sárgásan csillogó, szabályos téglatestet, miközben társa óvatosan egy gázmaszkot húz fel. A vízben lévő rudak úgy fénylenek, mintha tiszta aranyból lennének – és megszámlálhatatlan van belőlük. Vajon egy megakincs felfedezésének lehetünk tanúi ebben a videóban? Talán épp a világ egyik leghírhedtebb rejtekhelyének – a legendás „Yamashita-kincsnek” akadtak a nyomára?

Az említett filmfelvételek 2017 januárja óta keringenek az interneten, különböző változatokban. Névtelen kommentárokkal ellátva. Például: A Fülöp-szigeteki barlang titka – helyiek által felfedezve és kiásva. Egy hatalmas titkos aranyraktár, robbanóanyagokkal biztosítva! – csak két példa a sok közül. Ami szenzációsan hangzik, azonban óvatosan kell kezelni, hiszen a Fülöp-szigeteken évtizedek óta tart az aranyláz.

A második világháború egyik legtitokzatosabb kincsének – Yamashita Tomoyuki (1885–1946) tábornok kincseinek – nyomát keresik. Ez a legendás japán tábornok a Maláj-félsziget és Szingapúr elfoglalásával vált híressé a csendes-óceáni háború kezdetén. A délkelet-ázsiai hadjáratai során a japán hadsereg hihetetlen mennyiségű aranyat, ékszert és egyéb értéktárgyat halmozott fel – ez történelmileg igazolt. Hogy mi történt ezzel a zsákmánnyal, arról viszont a mai napig megoszlanak a vélemények.

Az egyik, aki szilárdan hisz abban, hogy a Fülöp-szigeteken ma is hatalmas kincsek rejtőznek, nem más, mint Klaus Dona bécsi rejtélykutató. Már körülbelül két éve él a délkelet-ázsiai szigetországban, ahol jelenleg Mindanaón végez régészeti küldetést – óriáscsontvázak és eddig ismeretlen dzsungeltelepülések után kutat. „Furcsának tűnhet, hogy Ázsiához vagy Amerikához képest Európából alig érdeklődik valaki Yamashita kincse iránt, de teljesen érthető” – hangsúlyozza Dona. „Sok helyi, de külföldi is már megégette magát ezzel a politikailag kényes témával.”

Tény: 1944 októberében, nem sokkal Japán kapitulációja előtt, Yamashita tábornok új katonai főparancsnokként érkezett a Fülöp-szigetekre. Feladata az volt, hogy visszaverje a szövetségesek közelgő invázióját. Egy öngyilkos küldetés. És úgy tartják, hogy a tábornok, látva az ellenséges csapatok közeledését, parancsot adott katonáinak, hogy az összes vagyont ássák el. „Amikor Yamashita kénytelen volt főhadiszállását Manilából messze északra, Luzon szigetére áthelyezni, a vezérkar állítólag úgy döntött, hogy a kincset 172 különböző részre osztják fel, és minél rafináltabb módon elrejtik őket szerte a Fülöp-szigeteken” – írta meg már 1987-ben a Der Spiegel. „Nehéz faládákat ástak el mély alagutakban, amelyek bejáratát aztán felrobbantották; más ládákat hajókra raktak, és a tengerbe süllyesztettek. Csak néhány kiválasztott magas rangú tiszt kapott térképeket, amelyeken a kincs helye fel volt tüntetve.” Hogy minden szemtanút eltüntessenek, a sötét legenda szerint több hadifoglyot és kényszermunkást is a kincs mellé temettek az alagutakba, vagy a tengerbe fojtottak. Megítéléstől függően a rejtegetett zsákmány értéke a mai napig akár 200 milliárd dollárra is rúghat. A japán hadsereg állítólag 4000 tonna aranyrudat halmozott fel akkoriban – nemesfémeket nemzeti bankokból, királyi házakból, vállalatoktól és magánszemélyektől. És a tábornok? Egy nemzetközi hadbíróság 1946 februárjában halálra ítélte Yamashitát Manilában és felakasztották. A hadvezér az ítélet ellenére ázsiai nyugalommal fogadta végzetét: „Nem vádolom a hóhéraimat. Az istenekhez imádkozom, hogy áldják meg őket.” Ezek voltak utolsó szavai, mielőtt nyugodtan a bitófa alá lépett.

Yamashita halála óta ezrek – filippínók és külföldiek egyaránt – kincsvadászatra indultak az országban. Állítólag néhányan sikerrel jártak, de a többség eredménytelen maradt. Voltak, akik beomlott alagutakban haltak meg, mások évtizedeken át ástak, eredmény nélkül. És alig él valaki közülük ma fényűző életet. De vajon egyáltalán ott rejtőznek-e még ezek a kincsek a szigetországban?

Egyes szakértők úgy vélik, hogy a szövetséges amerikai csapatok a háború után, a japán császár támogatásával, a kincs jelentős részét már begyűjtötték. Sterling és Peggy Seagrave – Gold Warriors: America’s Secret Recovery of Yamashita’s Gold című könyvükben – azt írják, hogy az aranyrudakat „176 bankban, 42 különböző országban” helyezték letétbe, álnéven, hogy az igazi tulajdonosok személyazonosságát titokban tartsák. Ezekből a vagyoneszközökből – állításuk szerint – a CIA a hidegháború alatt finanszírozta globális műveleteit. A neves újságírók forrásokkal alátámasztott munkája miatt halálos fenyegetéseket kaptak, nemcsak a kutatás idején, hanem a kötet megjelenése után is. Talán azért, mert néven nevezték a felelősöket?

Ugyanakkor úgy tűnik, hogy a gátlástalan filippínó diktátor, Ferdinand Marcos (1917–1989) is jelentős részt sajátított ki a kincsből elnöksége alatt – ha egyes beszámolóknak hinni lehet. Klaus Dona osztrák kutató szerint – aki maga is évek óta él a Fülöp-szigeteken – „Megállapították, hogy az amerikaiak Yamashita személyes sofőrjét, Kojima Kashii őrnagyot megkínozták a háború után, hogy kiszedjék belőle a rejtekhelyeket. Ezután a kincseket a dokumentált források szerint elszállították.” Dona hozzáteszi: „Nem szabad elfelejteni, hogy Yamashita csak 1944-ben érkezett Manilába, és sok rejtekhelyet már korábban kialakítottak a japán császári udvar megbízásából, majd felrobbantották őket. Yamashita valószínűleg csak keveset ismert ezek közül személyesen.”

Piers Kelly, a Max Planck Intézet nyelvész-antropológusa szerint az egész „Yamashita-kincs” inkább modern mítosz, a folklór egy változata. A Journal of Folklore Research 2016 augusztusi számában kifejti, hogy az ilyen kincstörténetek – aranyról, ezüstérmékről, harangokról, dísztárgyakról – már a 19. században is népszerűek voltak a filippínó népmesékben, és gyakran a háborús vagy válságos időkben váltak különösen elterjedtté. A jövőbeli gazdagság ígérete morális megerősítésként szolgálhatott a lakosság számára. Ezt a feltételezést a filippínó lakatos és kincsvadász, Rogelio Roxas története is megerősítheti. 1970 körül, 27 évesen, egy régi kincstérkép segítségével a fősziget, Luzon északkeleti részén, Baguio város közelében egy földalatti alagútrendszert talált. Ott japán katonák földi maradványaira bukkant. Későbbi kutatásai során egy masszív beton zárat fedezett fel az alagút alján, mely egy kincsekkel teli kamrába vezetett – köztük egy arany Buddha-szoborral, amely nagyjából egy méter magas volt. Roxas később arról számolt be, hogy a szobor feje levehető volt, és egy rejtett üregben csiszolatlan gyémántok rejtőztek benne. A szobor mellett tucatnyi nagy faláda volt egymásra halmozva, egészen a mennyezetig. A férfi csak egyet tudott közülük kinyitni, amely 24 aranyrudat tartalmazott. Amikor megpróbálta titokban eladni a leletet, a vevőknek hitt embereknek, akik valójában Marcos diktátor emberei volta, Roxast letartóztatták, megkínozták, házát átkutatták, a leleteket elkobozták. A folyamatos nyomás ellenére Roxas nem adta fel. Marcos bukása után, 1988-ban kártérítési pert indított a már az USA-ba menekült diktátor ellen. Hatalmas per kerekedett belőle, amelynek végkifejletét sem Roxas, sem Marcos nem élte meg: a lakatos a bírósági tárgyalás előtti napon hirtelen meghalt – állítólag megmérgezték.

A per ennek ellenére folytatódott – az áldozat hozzátartozóinak nevében. A bírók végül hitelt adtak az egyszerű munkás történetének, a számos tanúvallomásnak köszönhetően. Bizonyítottnak látták, hogy Marcos ellopta a lakatostól (Rogelio Roxas) az arany Buddhát és 17 aranyrudat, és az özvegyét, Imelda Marcost arra ítélték, hogy fizessen 22 milliárd dollárt Roxas örököseinek. Szemtanúk korábban eskü alatt vallották az amerikai bíróság előtt, hogy Roxas letartóztatása után kormánykatonák lezárták azt a területet, amely alatt a filippínó férfi a kincset megtalálta. Heteken át szállítottak el anyagokat az alagutakból.  Egy tanú, Juan Quijon, aki szakács és ápoló volt, a bírósági iratok szerint így vallott: „Láttam férfiakat, akik nagy faládákat cipeltek ki az alagútból, és teherautókba pakolták.” Minden ládát legalább négy, néha hat ember vitt. Egy másik kulcstanú a perben az amerikai üzletember, Robert Curtis volt. A bírósági dokumentumok szerint Marcos megbízta őt egy aranyolvasztó üzem építésével, és ő maga is látta a palota alagsorában azt a nagy termet, amely a mennyezetig tele volt aranyrudakkal. A rudakon ismeretlen ázsiai jelzések voltak, amelyek számára idegenek voltak. Curtis továbbá elmondta, hogy megmutattak neki egy arany Buddha-szobrot, amelynek feje levehető volt – ő ezt azonosította Roxas eredeti leletének az archív képek alapján. A bíróság azonban nem tudta bizonyítani, hogy azokban a többi faládában is arany és kincsek voltak, amelyeket Roxas látott ugyan, de soha nem tudott felnyitni. Ha ezt sikerült volna bizonyítani, a kártérítési összeg valószínűleg még magasabb lett volna.

Bár a Roxas család győzelme látványosnak tűnt, a pénz sosem jutott el hozzájuk. És ez annak ellenére történt, hogy Marcos rendszeresen kérkedett azzal, hogy Yamashita kincséből származik vagyonának nagy része. A diktátor még bukása előtt kiürítette saját kincstárait és bankszámláit, és elmenekült óriási vagyonával. A kincseket világszerte titkos számlákon és páncéltermekben rejtette el. Csak Svájcban több mint 600 millió frankot tárolt el – derült ki 1986-ban. Ez az összeg később visszakerült a Fülöp-szigetekre. Svájci bankok fizették vissza. Özvegye Imelda Marcos– immár 96 éves – többször panaszkodott arról, hogy a mai napig csak egy szerény nyugdíjból kell élnie, miközben olyan milliókat érő műalkotások, mint például Picasso-, Rembrandt- vagy van Gogh-képek tűnnek el régóta a magántulajdonából. A férje vagyonát – állítólag –négy, néha hat férfi vitte magával egy időben, mint ahogy azt az 2017 eleji amatőr felvételek is dokumentálják.
Azóta az aranyláz a Fülöp-szigeteken a helyiek számára üzletág lett. Komoly kutatók ezért különösen figyelmeztetnek az ál-térképekre és hasonló kétes dolgokra, amiket a szigetcsoporton nagyjából minden második sarkon titokban árulnak.

Klaus Dona, aki már két éve él a Fülöp-szigeteken, figyelmeztet: „A helyi piac sajnos hemzseg a hamisítványoktól – különösen az aranyrudaktól, amik nem is igazi aranyak. Sőt, sok turistát palira vesznek állítólagos platinával vagy palládiummal is. Személyes tanácsom: tartsd távol a kezed tőle!”  Hozzáteszi, hogy különösen a tehetősebb külföldieket csalogatják be helyiek csapdába, így – némi szerencsével – akár csak a pénzük vész el. Gyakran fordul elő baleset robbanóanyaggal vagy beomló alagutakkal, és nem kevés aranyásó – még ha fegyverrel is a zsebében – a kincs keresésének köszönhetően veszítette el vagyonát, otthonát, sőt életet is. Egyes családok így teljesen tönkrementek. A helyiek között úgy tartják, a kincsen átok ül – azt mondják, gonosz szellemek őrzik a vérrel megszerzett kincset. De a legsúlyosabb tragédiák sem tüntették el a reményt: egy elterjedt legenda szerint: „Ha valaki meghal a keresés közben, az azt jelenti, hogy közel járt Yamashita-kincséhez.”