Nem számos ellensége, nem merénylet, nem egy csatában szerzett sérülés okozta a halálát: Napóleon egyszerűen orvosai téves diagnózisai – és halálos kezelési módszerei – miatt halt meg.

Egész életében egészségügyi problémákkal kellett megküzdenie Napóleon Bonaparte-nak. Már fiatalon „soványnak és betegesnek” tartották. Ennek ellenére ekkoriban még a legveszélyesebb betegségek sem tudtak ártani neki. Például a bubópestis vagy a tífusz sem okozott komolyabb problémát, még egyiptomi tartózkodása és visszavonulása idején. A hadjáratok során szerzett sebesüléseknek is ellenállt: 1793-ban Toulonban bajonett szúrta meg a lábát, 1809-ben pedig Regensburgnál egy puskagolyó találta el a lábfejét – mindezeknek nem voltak hosszú távú következményei. Eközben valószínűleg már 1805 körül visszatérő gyomorfájdalmak gyötörték, amelyek egész életében elkísérték. Emellett legkésőbb az 1812-es oroszországi hadjárat során makacs köhögés és hólyagproblémák is kínozták. Ugyanebben az évben, a borogyinói csata idején rekedtségtől és láztól szenvedett. Olyan súlyos volt az állapota, hogy a harcokat ülve kellett irányítania. Az 1813-as lipcsei csata alatt májgörcs és gyomorfájdalmak gyötörték. A mai szakértők úgy vélik, hogy Napóleon krónikus gyomorhurutban (gasztritiszben) szenvedett, amely később gyomorfekéllyé alakult – ez a betegség egészen a haláláig súlyosbodott, és több orvos is figyelmen kívül hagyta. Ráadásul Napóleon nem kímélte magát. A waterlooi vereség, amely véget vetett 15 éves franciaországi és európai uralmának, testileg és lelkileg is teljesen kimerítette a hódítót. Ironikus módon éppen akkor nyerte vissza erejét és bizonyos bátorságát, amikor a britek fogságába esett, és Anglia felé tartott. Egy brit tiszt ezt jegyezte meg róla: „Határozottan jobban néz ki, mint amikor megérkezett [...]. Derűs hangulatban van.” Ekkor a fogoly még nem sejthette, hogy fogvatartói úgy döntöttek, egy apró szigetre száműzik az Atlanti-óceán déli részén: Szent Ilonára.

Közel tízhetes tengeri átkelés után a hajó 1815. október 15-én érkezett meg a szigetre Napóleonnal, négy katonával, néhány miniszterrel, valamint közülük kettő feleségével a fedélzeten. Kezdetben Napóleonnak még jót tett a sziget mérsékelt éghajlata, amelyet a Fokföld felől érkező passzátszelek hűsítettek. Ám a fennsík, ahol Longwood – Napóleon börtöne – elhelyezkedett, elég zord volt. Folyamatosan panaszkodott az erős hőmérséklet-ingadozásokra és a gyakori esőzésekre. Testi és lelki állapota hónapról hónapra romlott. Hízni kezdett, a lábai megduzzadtak, és gyakran „megfázásos” tünetei voltak. Ehhez fogtályogok is társultak, amelyek talán skorbutra utalhattak – először életében egy fogát is ki kellett húzni. Ez a helyzet a 46 éves Napóleon lelkiállapotának sem tett jót. A rosszabb napokon, amikor aludni sem tudott, bezárkózott a szobájába; csak az esti forró fürdők hoztak számára némi megkönnyebbülést.

Értelmi aktivitása, érdeklődése az első két szigeten töltött év után fokozatosan csökkent. Las Cases – egy őt kísérő tiszt, aki később Napóleon beszélgetéseit is közzétette – azt írta, hogy Napóleon soha többé nem érte el korábbi szellemi frissességét és kezdeményezőkészségét. Lelkiállapota ingadozott: levert, szomorú, olykor keserű volt. Egyedül az Európából érkező hírek tudták rövid időre kizökkenteni apátiájából, mivel titkon remélte, hogy valamiféle kegyelemben részesül. A brit kormányzó, Hudson Lowe rideg magatartása, valamint a környezetében uralkodó irigység és gyűlöletből fakadó belső viszályok is gyengítették. Las Cases kiutasítása után különösen megviselte Gourgaud tábornok 1818. március 14-i távozása. Gourgaud Napóleon egyik lojális embere volt, de lobbanékony, féltékeny volt, és diplomáciai érzéke sem volt túl erős. 1819-ben Napóleon egészségi állapota már megkövetelte egy orvos állandó jelenlétét. Bár Szent Ilona több mint 1500 fős helyőrségében több katonai orvos is szolgált, akiket Lowe Napóleon kezelésére kijelölhetett volna, Napóleon nem bízott bennük, és visszautasította segítségüket. Még a szigetre való elindulás előtt próbálta magával vinni Dr. Louis-Pierre Maingault-t, aki lemondása után kezelte – de ezt a hatóságok nem engedélyezték. Így végül be kellett érnie egy ír sebésszel, Barry O’Mearával, akit Rochefort és Plymouth közötti útján ismert meg. O’Meara beszélt franciául és olaszul, csodálta Napóleont, így sikerült elnyernie bizalmát – ugyanakkor Hudson Lowe számára kémként is tevékenykedett. Végül O’Meara is teherré vált, és 1818 januárjában eltávolították Longwoodból. Mielőtt távozott volna, komoly diagnózist hagyott hátra Napóleon egészségi állapotáról. Napóleon ezt zokon vette – állítólag azt mondta neki, hagy neki 20 frankot, hogy vegyen egy kötelet, és akassza fel magát. Hudson Lowe is nagyban hozzájárult Napóleon fizikai és lelki hanyatlásához. Sokáig nem vette komolyan Napóleon panaszait, és azt hitte, csak színleli a betegséget. Lowe úgy gondolta, hogy Napóleon betegségeit csak ürügyként használja, hogy megszabaduljon fogságából – például azt állítva, hogy a rossz időjárás árt az egészségének. Ám mivel a kormányzó felelt Napóleon egészségéért, egy esetleges korai halál komoly bajba sodorhatta volna őt. Végül Hudson Lowe elküldte a sziget legjobb orvosát, Dr. Archibald Arnottot, aki azonnal cáfolta a korábbi diagnózist: Napóleon nem hepatitiszben, hanem gyomorfekélyben szenvedett. Ekkor azonban – 1821. április 1-jén – már túl késő volt, és Arnott sem tudott gyógymódot ajánlani. Napóleon ágyhoz kötötten, verejtékben fürödve, lázasan feküdt. Az étkezések – amelyek legfeljebb húslevesből vagy darált húsból álltak – gyakran végződtek hányással.

Április közepétől utolsó erejét hosszú végrendeletének és több utolsó rendelkezésének lediktálására fordította. Ez a feladat, amely tíz napot vett igénybe, döntő jelentőségű volt az utókor számára. A preambulumban kijelentette, hogy „a katolikus, apostoli és római vallásban” fog meghalni – ez szokásos és elkerülhetetlen fordulat volt, noha nem tükrözte valódi meggyőződését, amely a homályos istenhit és a tiszta ateizmus között ingadozott. Ezután kérte, hogy hamvait a Szajna partján, a francia nép között helyezzék el, amelyet oly nagyon szeretett – ez őszintébb volt, mint a vallási nyilatkozata. Ezután köszönetet mondott családtagjainak: Eugène-nek és Hortense-nak, első felesége, Joséphine de Beauharnais gyermekei közül, majd második feleségének, az osztrák Marie-Louise-nak, és mindenekelőtt közös fiuknak, a Róma királyának, aki 21 éves korában tuberkulózisban halt meg. Ezt követően azokhoz szólt, akik elfordultak tőle és elárulták: Marmont, Augereau, Talleyrand. Az utolsó címzettek „az angol oligarchia és bérgyilkosuk” (Hudson Lowe) voltak, akik szerinte e tűrhetetlen száműzetés révén „meggyilkolták” őt. A szó vádként értendő a bánásmódra, amely fokozatosan felőrölte, nem szó szerint arra utalva, hogy fogvatartói ölték volna meg. Napóleon utolsó napjai gyötrelmes szenvedéssel teltek. Április 24-én még volt ereje lepecsételni végrendeletét – az ágyat azonban többé nem hagyta el. Delíriumban feküdt, nem evett, és állandó csuklásrohamok gyötörték.Dr. Arnott és Antommarchi jelenlétében, akik figyelmesen hallgatták, motyogta: „Úgy tűnik, ezután már nincs semmi.” Május 3-án a két orvos tíz szem kalomel-t (higany-kloridot) adott be neki, amely halálos adag volt, és május 5-én 17:49-kor, alig 52 évesen meghalt. Másnap hat brit orvos és Antommarchi elvégezte a boncolást. Nem volt nehéz azonosítani a beteg szervet: a gyomrot. A következtetések azonban máig vitatottak, mivel nem egyértelmű, hogy gyomorfekély vagy gyomorrák volt a halál oka. Antommarchi megtagadta a boncolási jegyzőkönyv aláírását.

A temetésre Hudson Lowe teljesítette Napóleon kérését, és ideiglenes sírt jelölt ki Hutt’s Gate-ben, egy kis völgyben, ahol forrás is volt. A gyászszertartás után katonai díszkíséret vitte a holttestet a sírhelyhez. Napóleon utolsó kívánsága, hogy a népe között nyugodjon, végül teljesült: 19 évvel később, egy hivatalos francia küldöttség hazaszállította a holttestét. Egy ünnepélyes, nagyszabású ceremónia után a koporsót 1840. december 15-én helyezték el a párizsi Invalidusok temploma kriptájában – azóta ott nyugszik a francia császár.

Megcáfolt teória: Megmérgezték a császárt?

Több száz szerző tulajdonította Napóleon „korai” halálát mérgezésnek, és a legnépszerűbb hipotézis az arzénról szól. Bár több mint 70 hajmintavizsgálat magas arzénkoncentrációt mutatott ki a császár hajában, ugyanezt az arányszámot találták meg a fiának és első feleségének, Joséphine-nek a hajában is – pedig róluk senki sem állította, hogy meg lettek mérgezve. Két név merül fel potenciális elkövetőként: Hudson Lowe és Montholon. Az angol tisztnek azonban nem fűződött érdeke foglya életének megrövidítéséhez, mivel ez árthatott volna a karrierjének. Ami Montholont illeti: Volt viszonya a feleségével a császárnak? És ez elegendő indíték lehetett volna a gyilkosságra? A történész és Napóleon-szakértő Pierre Branda tudományosan lehetetlennek tartja a mérgezés bizonyítását.

Miért Szent Ilona szigete?

Waterloo csata után a brit kormány úgy döntött, hogy a legyőzött Napóleont egy kis szigetre száműzi a Déli-Atlanti-óceánon, amely a 17. század óta a Brit Kelet-indiai Társaság egyik kikötőállomása volt. A tengerész James Cook, aki 1771-ben és 1775-ben a csendes-óceáni utazásairól visszatérve elhaladt a sziget mellett, így írta le: „Ez a tizenkét mérföld hosszú és hat mérföld széles sziget nem más, mint egy zavaros sziklahalmaz… mindenféle növényzet jele nélkül.” Szent Ilona földrajzi elszigeteltsége biztosította a brit hatóságokat afelől, hogy „Bonaparte tábornoknak” nem lesz alkalma „ismét megzavarni a békét Európában” – ahogyan azt 1814-es első lemondása után tette, amikor Elba szigetére vonult vissza. Kegyetlen iróniával az angolok azt állították, hogy Napóleon nem panaszkodhat a száműzetés helye miatt, mivel az „egészséges éghajlatú”, és ahol „szabadságban élhet”.

A német Wehrmacht helyzete keleten drámaian romlott 1945 januárja óta, amikor megkezdődött a szovjet téli offenzíva. A délkeleti fronton, különösen Magyarországon is sötét kilátásokkal néznek szembe Hitler hadseregei. A Vörös Hadsereg ugyanis nemcsak elfoglalta a magyar fővárost, Budapestet, hanem sikeresen átkelt a Dunán is, és ott megvetette a lábát.

Noha a Nyugat-Magyarországon állomásozó német csapatok eleinte meg tudták akadályozni a szovjetek Bécs felé irányuló további előrenyomulását (a „Konrad III” és „Südwind” hadműveletekkel), 1945 februárjának második felében az ellenség nyomása egyre nagyobb lett. Ebben a rendkívül nehéz helyzetben Hitler nagyszabású támadást rendelt el a Wehrmacht és a Waffen-SS egységei részéről, ami óriási feltűnést keltett. Ez a hadművelet hatalmas erőkifejtéssel járt, és a Wehrmacht utolsó nagy offenzívájaként vonult be a történelembe. Vezető katonai személyiségek, köztük Heinz Guderian vezérezredes, megdöbbenéssel reagáltak ezekre a – szerintük értelmetlen – tervekre. A sikertelen ardenneki offenzíva után ők inkább azt javasolták, hogy a Nyugatról megmaradt erőket sürgősen az Odera folyóhoz irányítsák, hogy ott védjék meg Berlint, amelyet a szovjet előrenyomulás közvetlenül veszélyeztetett. Ám a kritikusok – ismét – nem tudták eltéríteni a „Führert és a Wehrmacht legfőbb parancsnokát” elképzeléseitől. Hitler eltökélte, hogy a Nyugatról átcsoportosított csapatokkal Magyarországon indít támadást. Célja az volt, hogy legalább a Dunától nyugatra eső területet felszabadítsa az ellenség uralma alól. Ezenkívül biztosítani akarta Németország kőolajellátását, mivel Magyarországon – az irányított szövetséges bombázások ellenére – még mindig ott voltak a Német Birodalom számára létfontosságú utolsó olajtartalékok és finomítók.

A nagytámadás végrehajtása a Déli Hadseregcsoport (HGr. Süd) alá tartozó hadosztályok feladata lett, Otto Wöhler gyalogsági tábornok főparancsnoksága alatt. Az offenzíva első tervezési lépései már 1945 februárjának elején megszülettek. Akkor úgy vélték, hogy egy előrenyomulás a Balatontól északra és délre különösen ígéretes lehet. A Balatontól északra a 6. páncéloshadsereg (SS-Oberstgruppenführer és Waffen-SS vezérezredes Josef Dietrich) és a 6. hadsereg (Hermann Balck páncélostábornok) vonult volna előre. A 2. páncéloshadsereg (Maximilian de Angelis tábornok) pedig a hadvezetés tervei szerint a déli bekerítő éket képezte volna. A német támadóékek a Balatontól keletre találkoztak volna, és így reményeik szerint megsemmisítették volna a Fjodor Ivanovics Tolbuchin marsall vezette 3. Ukrán Front jelentős részét. A támadás fő terhét a különösen ütőképes 6. SS-páncéloshadsereg viselte, amely több elit hadosztályt is magában foglalt, köztük az 1. SS-páncéloshadosztályt („Leibstandarte Adolf Hitler”). A hadművelet fedőneve: „Frühlingserwachen” (Tavaszi ébredés) volt. A Wöhler hadseregcsoport-parancsnok 1945. március 3-i parancsa szerint: „A 6. páncéloshadsereg mint főerő, erőteljes bal szárnnyal, a Sárvíz-csatorna mindkét oldalán gyorsan tör előre dél felé, hogy az ellenség hátországba vezető kapcsolatait a Dunánál Dunapentele és Dunaföldvár térségében átvágja, hídfőket képezzen, majd a lovassági hadtest egyes részeinek befordításával megsemmisítse az ellenség minden még a Dunától nyugatra eső erejét, különösen a 2. páncéloshadsereg és a Dráva vonala között. Egy hídfő Baja térségében szintén cél.”

A 2. páncéloshadsereg ezalatt a Balatontól délre, Nagykanizsa térségéből Kaposvár felé próbált előrenyomulni. Ez az akció az „Jégtörő” (Eisbrecher) fedőnevet kapta. A Wehrmacht ezzel azt próbálta elérni, hogy a Déli Hadseregcsoport egységei egyesüljenek a Dráva mentén tevékenykedő E Hadseregcsoporttal, melynek főparancsnoka Alexander Löhr vezérezredes volt. Ez a csoport a Drávától délre állomásozott, és észak felé kellett volna előre nyomulnia.

A sikeres támadás esetén kitűzött cél igen nagyratörő volt: a szovjet csapatok megsemmisítése Budapest előtt. Hitler akkoriban nyilvánvalóan szilárdan hitt ennek megvalósíthatóságában. Egy Otto Wöhler hadseregcsoport-parancsnokkal folytatott beszélgetésében úgy nyilatkozott, hogy siker esetén kiterjedt Duna-hídfőket kell létrehozni, ahonnan aztán keleti irányban Budapest felé lehetne előrenyomulni.

A 6. SS-páncéloshadsereg főparancsnokának kiadott támadási parancs a Déli Hadseregcsoport (HGr. Süd) előtt álló ellenséges helyzetet a március eleji napokban így írja le: „Az ellenség nagyszabású feltöltési és utánpótlási műveletekkel arra készül, hogy ismét támadóképessé tegye a Balaton és a szlovák határ között állomásozó jelentős gyalogsági és páncélos erőit, feltehetően azzal a céllal, hogy utána újra széles körű előretörést kíséreljen meg a Duna mindkét oldalán nyugat felé. (...) Déli szárnyának biztosítására az ellenség – láthatóan megerősödő – bolgár és orosz gyalogsági erőkkel helyezkedik el a Dráva és a Balaton között, védekezésre tagolva, de kész arra, hogy szükség esetén csatlakozzon a főerők támadásához, legalábbis a 2. páncéloshadsereg lekötésére. Az északi szárny fedezésére és elterelésként szovjet-román gyalogos egységek támadják a frontot Közép-Szlovákiában (Schemnitz–Neusohl / Selmecbánya–Besztercebánya). (...)” A 6. SS-páncéloshadsereg 1945. március 3-i támadási parancsában tovább ez olvasható: „A hadseregcsoport ellenségképe világosan mutatja, hogy az oroszok széleskörű támadásra készülnek Bécs irányába. Ezt a szovjetek 'Bécsi hadművelet' fedőnév alatt készítik elő. Tehát mindkét fél egy időben készül offenzívára.” Ez világossá teszi: 1945 márciusának elején egy hatalmas német–szovjet összecsapás készülődött Budapesttől délnyugatra.

Ám a kezdetektől fogva komoly problémák merültek fel. Heves esőzések súlyosan károsították az utakat és a közlekedési útvonalakat. Emellett elkezdődött a hóolvadás is. Az amúgy is szűkös felvonulási útvonalakon feltorlódtak a katonai járművek. A hadseregcsoport parancsnoksága március 3-án ezt jelentette: „A közlekedési helyzet nem javult.” A lassú csapatmozgások megkönnyítették a szovjet légi felderítés munkáját. A moszkvai főhadiszállás (STAWKA) pedig már rég részletesen ismerte a németek terveit. Ott biztosak voltak abban, hogy a Wehrmacht és a Waffen-SS nagy offenzívára készül Magyarországon.

Tolbuchin marsall, a 3. Ukrán Front főparancsnoka már 1945 februárjában parancsot kapott, hogy készüljön fel az elkerülhetetlen támadás visszaverésére. A német nagy támadás kiinduló helyzete tehát korántsem volt kedvező. A meglepetés ereje hiányzott, az időjárási viszonyok pedig rendkívül kedvezőtlenek voltak – ez pedig sokakat, akik az előkészületekben részt vettek, kételyekkel töltött el. Hitler azonban nem hagyta magát befolyásolni. Ismételten az olajkutak stratégiai jelentőségére hivatkozott, és úgy vélte, ezek mindenképpen megőrzendők. Az ennek megfelelően ambiciózus támadási parancs 1945. március 3-án hangzott el.

Három nappal később kitört a vihar: a kora reggeli csendet fülsiketítő tüzérségi tűz törte meg. 1945. március 6-án a német támadás a Balatontól északkeletre kezdődött. A 6. SS-páncéloshadsereg, Josef Dietrich vezetésével, főerőként kapta meg a bevethető járművek zömét. A harckocsik között modern és erősen páncélozott „Königstiger” (Tiger II) típusú nehézharckocsik is voltak. Ezek a 70 tonnás acélszörnyek, 8,8 cm-es lövegeikkel, különösen rettegettek voltak az ellenség körében. Emellett közepes „Panther” harckocsik és más korszerű járművek is bevetésre kerültek. Ám előnyeiket nem tudták kihasználni: az felázott talaj gyakorlatilag megbénította ezeknek az óriásoknak a mozgását. Zúgó motorokkal, nagy nehézségek árán haladtak az iszapban, de jelentős menettempó elérésére esély sem volt. A nagy offenzíva tehát már a kezdetekkor balszerencsés csillagzat alatt állt.

További gondot jelentett, hogy a II. SS-páncéloshadtest még nem volt teljesen harcképes március 6-án, így a 6. SS-páncéloshadsereg – Bittrich SS-tábornok páncéloshadteste nélkül – kezdte meg a támadást. Ez utóbbi csak március 7-én este tudott bekapcsolódni az intenzív harcokba. Az, hogy a területi nyereségek messze elmaradtak a várakozásoktól, jól tükröződik a Déli Hadseregcsoport március 6-i hadijelentésében is: „A Balatontól keletre az ‘Ungarn felsőbb műszaki parancsnoka’ [fedőnév a 6. SS-páncéloshadsereg főparancsnokára] támadása a vártnál erősebb ellenséges ellenállás és rendkívül kedvezőtlen talajviszonyok közepette, amelyek a páncélosok és nehézfegyverek bevetését jelentősen akadályozták, csak csekély területi nyereséget eredményezett.”

A következő két nap során a 6. SS-páncéloshadsereg fő támadási szektorában hasonló kép mutatkozott. Az áhított áttörés, amely felszabadította volna a területet, elmaradt. A területi előrenyomulás továbbra is csak csekély mértékű volt. Ennek oka volt az is, hogy a szovjet vezetés időben védelmi állásokat létesített, köztük aknamezőket, valamint mélyen tagolt védelmi vonalakat lövegekkel és aknavetőkkel. Március 9-én este a 6. SS-páncéloshadsereg végül részleges sikerről számolhatott be. Egy rádióüzenetben jelentették a Déli Hadseregcsoport főparancsnokságának, hogy: „Erős ellenséges ellenállás ellenére (...) egy keskeny páncélosékben egészen Simontornya északi széléig előrenyomultunk.”Most már közvetlen tűz alatt tudják tartani a fontos közúti csomópontot.

A Balatontól délre, a 2. páncéloshadsereg hadműveleti területén 1945. március 10-én jobbnak tűnt a helyzet a támadók számára. Csapataik Kaposvár felé, keleti irányban törtek előre. Azonban az, hogy elérjék a Dunát, ahogyan azt Hitler megkövetelte, teljesen irreális volt. Közben a 3. Ukrán Front főparancsnoka összetűzésbe kerül Sztálinnal. Tolbuchin ugyanis túlbecsüli Dietrich 6. SS-páncéloshadseregét, és egyértelmű idegességet mutat, amikor csapatai visszavonását fontolgatja a Duna mögé – annak ellenére, hogy elegendő tartalékkal rendelkezik. Sztálin megrója habozó hadvezérét, és ragaszkodik ahhoz, hogy a Duna bal partján kell tartani a védelmet. A szovjet diktátornak végül igaza lesz. Mindössze néhány nappal később, 1945. március 13-án, véglegesen körvonalazódik a német nagytámadás kudarca Magyarországon. A 6. hadsereg, a 6. SS-páncéloshadsereg és a 2. páncéloshadsereg ék-alakú támadásai a Balatontól északra és délre a rossz időjárási és terepviszonyok, valamint az erős ellenséges ellenállás miatt nem tudnak áttörést elérni. A Dunához való előrenyomulás mintegy 18 kilométerrel a folyótól nyugatra megakad. A 3. Ukrán Front bekerítésére tett kísérlet a Balatontól keletre meghiúsul. Ehelyett a Wöhler vezette Déli Hadseregcsoport 1945. március 14-én aggasztó híreket kap a szovjet csapatösszevonásokról a 3. Magyar Hadsereg és az IV. SS-páncéloshadtest térségében, az északi frontszakaszon.

A frontvonalról érkező újabb aggasztó jelentések hatására a Déli Hadseregcsoport le akarja állítani a támadást, és átszervezéseket tervez, hogy így védekezni tudjon a várható szovjet ellentámadással szemben. A „Führer” azonban csak március 15-én hagyja jóvá ezeket az intézkedéseket. Ekkorra azonban már túl késő bármiféle korrekcióhoz. Egy nappal később, március 16-án a 2. és 3. Ukrán Front óriási tüzérségi előkészítéssel megindítja támadását. Sztálin egymillió katonát vet be, hogy megsemmisítse a német erőket. Ennek következményeként a német balszárny mélyen benyomódik. A 4. és 9. gárdahadsereg, erős légi támogatással, megtámadja Hermann Balck 6. hadseregét, amely eredetileg azért lett bevetve, hogy biztosítsa a 6. SS-páncéloshadsereg hátát, ám most komoly nyomás alá kerül. Eközben Hitler megtiltja, hogy a 2. páncéloshadseregtől csapatokat vezényeljenek át a súlyosan fenyegetett balszárny megerősítésére. Bár Tolbuchin nem tudja teljesen bekeríteni és megsemmisíteni a 6. SS-páncéloshadsereget, a német visszavonulás rendezetlenül zajlik, és számos nehézfegyver hátrahagyásával történik.

Innentől kezdve a Wehrmacht és a Waffen-SS egységei már csak védekeznek. A kudarcot vallott „Frühlingserwachen” (Tavaszi ébredés) hadművelet március közepétől rémálommá válik a Déli Hadseregcsoport számára. Az első támadási héten több mint 12 000 főt veszítenek (elesettek, sebesültek és eltűntek, magyar veszteségek nélkül). A szovjet veszteségek becslések szerint kb. 33 000 főre tehetők (halottak és sebesültek).

Összességében Hitler „utolsó csapása” katasztrofális eredménnyel zárul a németek számára. A hatalmas emberveszteségeken túl súlyos technikai veszteségek is érik a németeket: számos közepes és nehéz harckocsi válik üzemképtelenné a Balaton térségében kialakult sártengerekben – nem annyira ellenséges behatás, mint inkább műszaki hibák és a nehéz körülmények miatt. Mindez annak ellenére történik, hogy a térségbe nagy koncentrációban vetettek be elitnek számító, de hadrafoghatóságukban korlátozott alakulatokat. Mindössze kilenc nap után a nagyszabású támadás megreked. Semmilyen hadműveleti áttörés nem történik. A szovjet Vörös Hadsereg viszont meg tudja tartani állásait a Duna nyugati partján, és így előnyös kiindulópontot teremt saját Bécs felé irányuló offenzívájához.

4000 tonna arany, ékszer és egyéb nemesfém – ilyen fényűző volt az a japán kincs, amelyet állítólag a háború vége előtt ástak el a Fülöp-szigeteken, és amelynek értéke ma jóval meghaladhatja a 200 milliárd dollárt. Évtizedek óta keresik ennek maradványait – helyi rizstermelők, ázsiai profi kincsvadászok, sőt, kormányközeli titkos ügynökök is. Néhányuk – úgy tűnik – sikerrel is járt.

Sötét és nyirkos falak, csak néhány zseblámpa fénye világítja meg a barlangot. A kamera lencséje enyhén bepárásodott. Neoprén ruhába öltözött két filippínó gázol az iszapban. Az egyikük fogóval átvág néhány drótot a földön, amelyek kerek fémdarabokhoz vezetnek. Taposóaknák? Később az egyik filippínó ecsettel óvatosan letisztít egy sárgásan csillogó, szabályos téglatestet, miközben társa óvatosan egy gázmaszkot húz fel. A vízben lévő rudak úgy fénylenek, mintha tiszta aranyból lennének – és megszámlálhatatlan van belőlük. Vajon egy megakincs felfedezésének lehetünk tanúi ebben a videóban? Talán épp a világ egyik leghírhedtebb rejtekhelyének – a legendás „Yamashita-kincsnek” akadtak a nyomára?

Az említett filmfelvételek 2017 januárja óta keringenek az interneten, különböző változatokban. Névtelen kommentárokkal ellátva. Például: A Fülöp-szigeteki barlang titka – helyiek által felfedezve és kiásva. Egy hatalmas titkos aranyraktár, robbanóanyagokkal biztosítva! – csak két példa a sok közül. Ami szenzációsan hangzik, azonban óvatosan kell kezelni, hiszen a Fülöp-szigeteken évtizedek óta tart az aranyláz.

A második világháború egyik legtitokzatosabb kincsének – Yamashita Tomoyuki (1885–1946) tábornok kincseinek – nyomát keresik. Ez a legendás japán tábornok a Maláj-félsziget és Szingapúr elfoglalásával vált híressé a csendes-óceáni háború kezdetén. A délkelet-ázsiai hadjáratai során a japán hadsereg hihetetlen mennyiségű aranyat, ékszert és egyéb értéktárgyat halmozott fel – ez történelmileg igazolt. Hogy mi történt ezzel a zsákmánnyal, arról viszont a mai napig megoszlanak a vélemények.

Az egyik, aki szilárdan hisz abban, hogy a Fülöp-szigeteken ma is hatalmas kincsek rejtőznek, nem más, mint Klaus Dona bécsi rejtélykutató. Már körülbelül két éve él a délkelet-ázsiai szigetországban, ahol jelenleg Mindanaón végez régészeti küldetést – óriáscsontvázak és eddig ismeretlen dzsungeltelepülések után kutat. „Furcsának tűnhet, hogy Ázsiához vagy Amerikához képest Európából alig érdeklődik valaki Yamashita kincse iránt, de teljesen érthető” – hangsúlyozza Dona. „Sok helyi, de külföldi is már megégette magát ezzel a politikailag kényes témával.”

Tény: 1944 októberében, nem sokkal Japán kapitulációja előtt, Yamashita tábornok új katonai főparancsnokként érkezett a Fülöp-szigetekre. Feladata az volt, hogy visszaverje a szövetségesek közelgő invázióját. Egy öngyilkos küldetés. És úgy tartják, hogy a tábornok, látva az ellenséges csapatok közeledését, parancsot adott katonáinak, hogy az összes vagyont ássák el. „Amikor Yamashita kénytelen volt főhadiszállását Manilából messze északra, Luzon szigetére áthelyezni, a vezérkar állítólag úgy döntött, hogy a kincset 172 különböző részre osztják fel, és minél rafináltabb módon elrejtik őket szerte a Fülöp-szigeteken” – írta meg már 1987-ben a Der Spiegel. „Nehéz faládákat ástak el mély alagutakban, amelyek bejáratát aztán felrobbantották; más ládákat hajókra raktak, és a tengerbe süllyesztettek. Csak néhány kiválasztott magas rangú tiszt kapott térképeket, amelyeken a kincs helye fel volt tüntetve.” Hogy minden szemtanút eltüntessenek, a sötét legenda szerint több hadifoglyot és kényszermunkást is a kincs mellé temettek az alagutakba, vagy a tengerbe fojtottak. Megítéléstől függően a rejtegetett zsákmány értéke a mai napig akár 200 milliárd dollárra is rúghat. A japán hadsereg állítólag 4000 tonna aranyrudat halmozott fel akkoriban – nemesfémeket nemzeti bankokból, királyi házakból, vállalatoktól és magánszemélyektől. És a tábornok? Egy nemzetközi hadbíróság 1946 februárjában halálra ítélte Yamashitát Manilában és felakasztották. A hadvezér az ítélet ellenére ázsiai nyugalommal fogadta végzetét: „Nem vádolom a hóhéraimat. Az istenekhez imádkozom, hogy áldják meg őket.” Ezek voltak utolsó szavai, mielőtt nyugodtan a bitófa alá lépett.

Yamashita halála óta ezrek – filippínók és külföldiek egyaránt – kincsvadászatra indultak az országban. Állítólag néhányan sikerrel jártak, de a többség eredménytelen maradt. Voltak, akik beomlott alagutakban haltak meg, mások évtizedeken át ástak, eredmény nélkül. És alig él valaki közülük ma fényűző életet. De vajon egyáltalán ott rejtőznek-e még ezek a kincsek a szigetországban?

Egyes szakértők úgy vélik, hogy a szövetséges amerikai csapatok a háború után, a japán császár támogatásával, a kincs jelentős részét már begyűjtötték. Sterling és Peggy Seagrave – Gold Warriors: America’s Secret Recovery of Yamashita’s Gold című könyvükben – azt írják, hogy az aranyrudakat „176 bankban, 42 különböző országban” helyezték letétbe, álnéven, hogy az igazi tulajdonosok személyazonosságát titokban tartsák. Ezekből a vagyoneszközökből – állításuk szerint – a CIA a hidegháború alatt finanszírozta globális műveleteit. A neves újságírók forrásokkal alátámasztott munkája miatt halálos fenyegetéseket kaptak, nemcsak a kutatás idején, hanem a kötet megjelenése után is. Talán azért, mert néven nevezték a felelősöket?

Ugyanakkor úgy tűnik, hogy a gátlástalan filippínó diktátor, Ferdinand Marcos (1917–1989) is jelentős részt sajátított ki a kincsből elnöksége alatt – ha egyes beszámolóknak hinni lehet. Klaus Dona osztrák kutató szerint – aki maga is évek óta él a Fülöp-szigeteken – „Megállapították, hogy az amerikaiak Yamashita személyes sofőrjét, Kojima Kashii őrnagyot megkínozták a háború után, hogy kiszedjék belőle a rejtekhelyeket. Ezután a kincseket a dokumentált források szerint elszállították.” Dona hozzáteszi: „Nem szabad elfelejteni, hogy Yamashita csak 1944-ben érkezett Manilába, és sok rejtekhelyet már korábban kialakítottak a japán császári udvar megbízásából, majd felrobbantották őket. Yamashita valószínűleg csak keveset ismert ezek közül személyesen.”

Piers Kelly, a Max Planck Intézet nyelvész-antropológusa szerint az egész „Yamashita-kincs” inkább modern mítosz, a folklór egy változata. A Journal of Folklore Research 2016 augusztusi számában kifejti, hogy az ilyen kincstörténetek – aranyról, ezüstérmékről, harangokról, dísztárgyakról – már a 19. században is népszerűek voltak a filippínó népmesékben, és gyakran a háborús vagy válságos időkben váltak különösen elterjedtté. A jövőbeli gazdagság ígérete morális megerősítésként szolgálhatott a lakosság számára. Ezt a feltételezést a filippínó lakatos és kincsvadász, Rogelio Roxas története is megerősítheti. 1970 körül, 27 évesen, egy régi kincstérkép segítségével a fősziget, Luzon északkeleti részén, Baguio város közelében egy földalatti alagútrendszert talált. Ott japán katonák földi maradványaira bukkant. Későbbi kutatásai során egy masszív beton zárat fedezett fel az alagút alján, mely egy kincsekkel teli kamrába vezetett – köztük egy arany Buddha-szoborral, amely nagyjából egy méter magas volt. Roxas később arról számolt be, hogy a szobor feje levehető volt, és egy rejtett üregben csiszolatlan gyémántok rejtőztek benne. A szobor mellett tucatnyi nagy faláda volt egymásra halmozva, egészen a mennyezetig. A férfi csak egyet tudott közülük kinyitni, amely 24 aranyrudat tartalmazott. Amikor megpróbálta titokban eladni a leletet, a vevőknek hitt embereknek, akik valójában Marcos diktátor emberei volta, Roxast letartóztatták, megkínozták, házát átkutatták, a leleteket elkobozták. A folyamatos nyomás ellenére Roxas nem adta fel. Marcos bukása után, 1988-ban kártérítési pert indított a már az USA-ba menekült diktátor ellen. Hatalmas per kerekedett belőle, amelynek végkifejletét sem Roxas, sem Marcos nem élte meg: a lakatos a bírósági tárgyalás előtti napon hirtelen meghalt – állítólag megmérgezték.

A per ennek ellenére folytatódott – az áldozat hozzátartozóinak nevében. A bírók végül hitelt adtak az egyszerű munkás történetének, a számos tanúvallomásnak köszönhetően. Bizonyítottnak látták, hogy Marcos ellopta a lakatostól (Rogelio Roxas) az arany Buddhát és 17 aranyrudat, és az özvegyét, Imelda Marcost arra ítélték, hogy fizessen 22 milliárd dollárt Roxas örököseinek. Szemtanúk korábban eskü alatt vallották az amerikai bíróság előtt, hogy Roxas letartóztatása után kormánykatonák lezárták azt a területet, amely alatt a filippínó férfi a kincset megtalálta. Heteken át szállítottak el anyagokat az alagutakból.  Egy tanú, Juan Quijon, aki szakács és ápoló volt, a bírósági iratok szerint így vallott: „Láttam férfiakat, akik nagy faládákat cipeltek ki az alagútból, és teherautókba pakolták.” Minden ládát legalább négy, néha hat ember vitt. Egy másik kulcstanú a perben az amerikai üzletember, Robert Curtis volt. A bírósági dokumentumok szerint Marcos megbízta őt egy aranyolvasztó üzem építésével, és ő maga is látta a palota alagsorában azt a nagy termet, amely a mennyezetig tele volt aranyrudakkal. A rudakon ismeretlen ázsiai jelzések voltak, amelyek számára idegenek voltak. Curtis továbbá elmondta, hogy megmutattak neki egy arany Buddha-szobrot, amelynek feje levehető volt – ő ezt azonosította Roxas eredeti leletének az archív képek alapján. A bíróság azonban nem tudta bizonyítani, hogy azokban a többi faládában is arany és kincsek voltak, amelyeket Roxas látott ugyan, de soha nem tudott felnyitni. Ha ezt sikerült volna bizonyítani, a kártérítési összeg valószínűleg még magasabb lett volna.

Bár a Roxas család győzelme látványosnak tűnt, a pénz sosem jutott el hozzájuk. És ez annak ellenére történt, hogy Marcos rendszeresen kérkedett azzal, hogy Yamashita kincséből származik vagyonának nagy része. A diktátor még bukása előtt kiürítette saját kincstárait és bankszámláit, és elmenekült óriási vagyonával. A kincseket világszerte titkos számlákon és páncéltermekben rejtette el. Csak Svájcban több mint 600 millió frankot tárolt el – derült ki 1986-ban. Ez az összeg később visszakerült a Fülöp-szigetekre. Svájci bankok fizették vissza. Özvegye Imelda Marcos– immár 96 éves – többször panaszkodott arról, hogy a mai napig csak egy szerény nyugdíjból kell élnie, miközben olyan milliókat érő műalkotások, mint például Picasso-, Rembrandt- vagy van Gogh-képek tűnnek el régóta a magántulajdonából. A férje vagyonát – állítólag –négy, néha hat férfi vitte magával egy időben, mint ahogy azt az 2017 eleji amatőr felvételek is dokumentálják.
Azóta az aranyláz a Fülöp-szigeteken a helyiek számára üzletág lett. Komoly kutatók ezért különösen figyelmeztetnek az ál-térképekre és hasonló kétes dolgokra, amiket a szigetcsoporton nagyjából minden második sarkon titokban árulnak.

Klaus Dona, aki már két éve él a Fülöp-szigeteken, figyelmeztet: „A helyi piac sajnos hemzseg a hamisítványoktól – különösen az aranyrudaktól, amik nem is igazi aranyak. Sőt, sok turistát palira vesznek állítólagos platinával vagy palládiummal is. Személyes tanácsom: tartsd távol a kezed tőle!”  Hozzáteszi, hogy különösen a tehetősebb külföldieket csalogatják be helyiek csapdába, így – némi szerencsével – akár csak a pénzük vész el. Gyakran fordul elő baleset robbanóanyaggal vagy beomló alagutakkal, és nem kevés aranyásó – még ha fegyverrel is a zsebében – a kincs keresésének köszönhetően veszítette el vagyonát, otthonát, sőt életet is. Egyes családok így teljesen tönkrementek. A helyiek között úgy tartják, a kincsen átok ül – azt mondják, gonosz szellemek őrzik a vérrel megszerzett kincset. De a legsúlyosabb tragédiák sem tüntették el a reményt: egy elterjedt legenda szerint: „Ha valaki meghal a keresés közben, az azt jelenti, hogy közel járt Yamashita-kincséhez.”

15 éves korában, 1724-ben Hark Olufst elrabolják Amrum szigetéről algériai kalózok. A  fiú rabszolga sorból egészen a tábornoki rangig emelkedik.

Micsoda iszonyatos lárma! Az árusok hangosan kínálják portékájukat, az érdeklődők magas összegeket ajánlanak, alkudoznak, kiabálnak, veszekednek. Hark Olufs, 15 éves fiú, 1724 tavaszán Algír egyik nagy piacterén áll. Ilyen forgatagot még soha nem látott. Amrumról származik, egy kis szigetről az északi-tengeri Watt-tenger vidékéről. A falujában mintegy 150 házban alig 600 lakos él. Ezzel szemben Algírban több mint 100 000 ember lakik. De nem csak emiatt érezhette magát Hark Olufs magányosnak, telve félelemmel és teljesen idegennek. Nem vendégként vagy utazóként van Algírban, hanem foglyul ejtettként. A város rabszolgapiacán ő is része annak az "emberi árukészletnek", amelyet azon a napon új gazdának adnak el. A hozzá hasonló fiatal tengerészek keresettek voltak Észak-Afrikában. Egy vevő 1000 lübecki márkát fizetett érte. Ez az ár az akkori, északnémet Hanza-városok pénznemében értendő. Másnap már tovább is adták őt, tíz százalék haszonnal. Ez hatalmas összeg: Hark Olufs szülőföldjén egy cseléd évente alig 50 márkát keresett, egy tanító legfeljebb 120-at, egy tehén 24 márkába került, egy igásló pedig ennek a duplájába. Az amrumi fiú tehát Afrikában többet ért, mint 22 ökör!

Hark néhány nappal korábban még a „Hoffnung” (Remény) nevű hajón hajózott. A hajó fele az apjáé volt. A franciaországi Nantes-ból indultak Hamburg felé. De az út az Anglia melletti Scilly-szigetek közelében megszakadt. Egy idegen hajó közeledett a „Hoffnung”-hoz: kalózok! Egy „török kalózhajó”, ismerték fel rémülten a hajó legénységének tagjai. Bár a támadók Észak-Afrikából jöttek, a régió az Oszmán Birodalomhoz tartozott, ezért a keresztény Európában az ottaniakat egyszerűen csak „törököknek” hívták. A tengerészek a „barbár partvidéknek” vagy a „rabszolgapartnak” nevezték Algírt, Tuniszt és Tripolit. A régió kalózait barbareszkeknek hívták (mivel berberek voltak). A „Hoffnung” legénysége rettegett tőlük. Mint minden keresztény tengerész, ők is sok borzalmas történetet hallottak róluk: börtönről, kínzásról, kényszerített áttérésről az iszlám hitre, rabszolgaságról – ezekről számoltak be azok a tengerészek, akiket Észak-Afrikába hurcoltak és később levelekben könyörögtek hozzátartozóiknak, hogy fizessék ki a váltságdíjat. Rabszolgaság és túszhelyzet – szörnyű kilátások. De ha harcba keveredtek volna, akkor megcsonkítás vagy akár halál is várt volna rájuk. Mit lehetett tenni? Mindössze heten voltak a „Hoffnung” fedélzetén. A támadók messze túlerőben voltak. Harc kilátástalannak tűnt. Valószínűleg Hark Olufs és társai gyorsan megadták magukat. Ami biztos: a győztesek Algírba hurcolták a legénységet. A városállamot a korabeli keresztény Európában hírhedt kalóztanyának tartották.

A kalózok már az ókorban is garázdálkodtak a Földközi-tengeren – valószínűleg több mint 3000 évvel ezelőtt jelentek meg először. Hérodotosz és Thuküdidész is beszámoltak az antik peiratészek (kalózok) kalandos életéről. Egyiptomiak, föníciaiak és rómaiak is szenvedtek tőlük. A mai Törökország területéről, Kilikia vidékéről induló rablóhajók később még Róma gabonaszállítmányait is elvágták, pedig az a hatalmas birodalom fővárosa volt. A fiatal Julius Caesart ezek a kalózok elrabolták, és váltságdíjat követeltek érte. A berber kalózok, akik több mint 1400 évvel később tették veszélyessé a Földközi-tengert, hasonló módszerekkel dolgoztak, mint az ősi kilikiai kalózok. Ők is tengerészeket és utasokat raboltak el, és csak magas váltságdíj fejében engedték szabadon a foglyokat – ha egyáltalán ez megtörtént. Algír és testvérvárosai (pl. Tunisz, Tripoli) rablásból éltek, elsősorban a „fehér arany”, vagyis a világos bőrű rabszolgák kereskedelméből. Ezek az emberek kőbányákban, kertekben, palotákban, magánházakban, földeken, hajógyárakban és evezőpadokon robotoltak – rettenetes körülmények között.

A becslések szerint a 18. század közepén Algírban akár 40 000 keresztény fogoly is lehetett – biztosan tudni, hogy legalább 104 Hamburgból származott. Néhányan az észak-fríz szigetekről is jöhettek – mint Hark Olufs. Születési helyük, nem tudott mindenkit eltartani, így tavasszal sok férfi útnak indult a Hanza-városokba vagy Hollandiába, és ott tengerészként vállalt munkát. Hónapokra, néha évekre eltűntek, ha hajóik távoli vidékekre hajóztak. Amikor Hark Olufs megérkezett Algírba, egyáltalán nem volt biztos, hogy valaha még viszontlátja szülőföldjét, Amrum szigetét. Sokan, akiket elraboltak, rabszolgaként haltak meg Algírban.

Algírból rendszeresen indultak portyára a kalózok. Hajóikkal az olasz és spanyol partokat vették célba, ott falvakat támadtak meg, javakat és embereket raboltak el. A Földközi-tengeren keresztény államok hajóira vadásztak: vitorlásokat és gályákat ejtettek zsákmányul. Az elfoglalt hajókat újabb rablóhadjáratokhoz használták fel, a legénységet pedig gyakran kényszerítették, hogy továbbra is szolgáljanak a fedélzeten. Különösen keresettek voltak az ácsok, kormányosok, orvosok és olyan tengerészek, akik értettek a navigációhoz. Ezeket a szakembereket a fogság után gyorsan visszavitték a tengerre – egy rablóhajóra, amely a keresztények ellen indult.

A berber kalózok ravaszul jártak el. Gyakran hamis zászlókat húztak fel, hogy összezavarják az áldozataikat. Gályáikon tucatjával szolgáltak janicsárok. Ezek az elit harcosok az ostrom előtt fülsiketítő üvöltéssel próbálták megfélemlíteni az ellenséget. Kiképzésük brutális volt – legtöbbjüket gyermekként vették el keresztény szüleiktől, vagy a rabszolgapiacon vásárolták őket. Csak a szultánnak és társaiknak tartoztak hűséggel. A gyávaságot halállal büntették. Hírnevük megelőzte őket: amikor a janicsárok a fedélzetre törtek, alig volt keresztény tengerész, aki még ellenállt. Az ellenállás olyan gyenge volt, hogy a hamburgi rabszolgaalap (egy biztosítási egyesület) szigorú feltételeket szabott a kiváltáshoz. Ez az alapítvány 1624-ben jött létre azzal a céllal, hogy kiváltsa az elhurcolt tengerészeket. Elvárta, hogy minden férfi aktívan védje a hajóját – aki harc nélkül adta meg magát, azért nem fizettek. Csakhogy ezt ellenőrizni szinte lehetetlen volt – Észak-Afrika messze esett, és túl sok volt a kalóztámadás.

Így történt, hogy Hark Olufs sok német és dán fogollyal találkozott a rabságban. Fiatal férfiak, akárcsak ő maga, különösen keresettek voltak rabszolgaként: gyorsan tanultak, könnyen alkalmazkodtak – és nagyobb eséllyel tértek át az iszlámra. Aki áttért, annak a gazdája gyakran szabadságot adott. Ám így már nem térhettek egyszerűen haza – mohamedánként. Aki viszont nem konvertált, annak alig volt esélye a szabadulásra. Rokonai pénzére vagy a keresztény szerzetesrendek kegyelmére kellett várnia. Olufsnak nem maradt más választása, mint egy csodában reménykedni. Emlékirataiból tudjuk, hogy új gazdája a kertben dolgoztatta. Eperfaleveleket kellett gyűjtenie, ezekkel etette a selyemhernyókat a selyemgyártáshoz. Emellett vizet hordott a házba és kitakarította az épületet. Ám már két hét múlva újra gazdát cserélt. Ezúttal Kalyan Hasan Bey, Constantine városának kormányzója vásárolta meg – a város Algír fennhatósága alá tartozott. Ez lett Hark új otthona – messze a régi hazától. Amrum szigetén, Hark apja csak hetekkel a támadás után értesült arról, mi történt a fiával. Megpróbálta kiszabadítását elérni: levelet írt a Dán Kancelláriához Koppenhágába, mivel Amrum akkoriban a skandináv királysághoz tartozott. Azt kérte, engedélyezzék, hogy a templomokban gyűjtést tarthassanak, és jámbor keresztények adakozhassanak a váltságdíjra. De a hivatal 1724. december 13-án elutasította a kérelmet, mivel a „Hoffnung” hamburgi zászló alatt hajózott, tehát nem számított dán hajónak. Válaszuk így szólt: „Segítsenek inkább a hamburgiak…” Pedig Hamburgban létezett a rabszolgaalap, a „Sklavenkasse”. De innen sem kapott segítséget az Olufs család. A pénzalap csak a hamburgi származásúakat váltotta ki. Azok a tengerészek, akik az észak-fríz szigetekről vagy a holsteini tartományból származtak – mint Hark is – rabként maradtak Észak-Afrikában.

Három évvel azután, hogy Hark Olufs eltűnt Algírban, a berber kalózok egész Európában feltűnést keltettek. Egy kis kalózflotta egészen Izlandig hatolt, ahol falvakat támadtak meg a szigeten. Kirabolták a településeket, és néhány szigetlakót elhurcoltak. Ilyen messzire északra még soha nem csaptak le az észak-afrikai kalózok. Jól ismerték az utat – több keresztény szolgált a flotta fedélzetén. Ugyanabban az évben szabadult ki Hark Olufs egyik unokatestvére, aki vele együtt utazott a „Hoffnung” hajón. Három évet töltött Algírban, ahol a helyi uralkodót szolgálta hűségesen, mint kávéfőző inas. Hark Olufs is ura közvetlen környezetében dolgozott. Kezdetben lakájként szolgált. A beszámolók szerint Constantine beje szigorú, de nagylelkű úr volt. Olufs így írt róla később emlékirataiban: „Mikor szolgálatába álltam, már idősebb úr volt, heves természetű és jó egészségnek örvendett; bátor volt és tapasztalt hadvezér (…).” Olufs „kis királynak” nevezte, aki 1713 és 1736 között uralkodott Constantine városában. „Tudomásom szerint semmilyen formában nem állt a nagy szultán fennhatósága alatt, hanem saját országában szuverén volt” – írta Olufs. Ezzel azonban nagyobb hatalmat és függetlenséget tulajdonított urának, mint amilyen valóban volt. Martin Rheinheimer történész, aki Hark Olufs életét részletesen kutatta, felhívja a figyelmet arra, hogy Constantine beje évente kétszer is adót fizetett Algír deyjének. Ám Constantine uralmi területén belül nem volt nála hatalmasabb ember. Még 250 kilométerre a várostól is tartott fenn katonai állomásokat a bej. Azonban nem minden berber törzs ismerte el a hatalmát – újra és újra konfliktusok robbantak ki közöttük. Az ilyen háborús időkben a bejnek megbízható szolgákra volt szüksége. És úgy tűnik, megbízott az Északi-tenger mellől származó fiúban. Hark Olufs karriert csinált az ő szolgálatában. Megtanult törökül és arabul, és fontos megbízásokat kapott az uralkodótól. Közel került annak családjához is. A bejnek két felesége volt, akiket négy „körülmetélt”, azaz eunuch őrzött. Több tucat szolga látta el az uralkodó családját. Hogy Olufs áttért-e az iszlámra, nem tisztázott. Emlékirataiban azonban azt írta, hogy elkísérte urát annak mekkai zarándokútjára. Főpénztáros lett. Sokat keresett, vásárolt magának földet, tevét és juhokat. 1732-ben, amikor egy szász kutatóexpedíció utazott Észak-Afrikán keresztül, és meglátogatta Constantine városát is, találkoztak egy rabszolgával, aki ott a pénztárosi tisztséget viselte. Rheinheimer és más történészek azt feltételezik, hogy ez Hark Olufs volt. A rabszolga néhány napig elkísérte a kutatókat constantine-i útjukon. Török ruhát viselt, és megmentette a németeket, amikor egy felbőszült tömeg megfenyegette és kövekkel dobálta őket. Az emberek dühösek voltak az európaiakra, mert spanyol csapatok nemrég elfoglalták Oran városát, amely Algír területéhez tartozott. Minden külföldit kémnek néztek. A csőcselék nem tett különbséget szászok és spanyolok között. A védelmező, aki valószínűleg Olufs volt, kíméletlenül lecsapott: „Visszatért puskával, pisztollyal és karddal felfegyverkezve, megtámadta a csőcseléket, többeket megsebesített, a többit pedig szétkergette” – írta az expedíció vezetője, Johann Ernst Hebenstreit. Bár Hebenstreit nem nevezte meg Olufst, ő később megemlítette a szász kutatót egyik beszámolójában, így valószínű, hogy valóban ő volt. Olufs ezzel ismét bizonyította bátorságát urának. Ezután tovább emelkedett a ranglétrán: a bej a testőrségének parancsnokává nevezte ki, így 500 lovas tartozott a parancsnoksága alá. Az amrumi fiú lett Constantine keménykezű embere. Ha a bej halálra ítélt valakit, Olufs hajtotta végre a parancsot. Emlékei szerint gyakran hajtott végre kivégzéseket, még azelőtt, hogy a bej felébredt volna délutáni szunyókálásából. Azt írta, hogy: „Teljes hatalmam volt élet és halál felett.” Minden parancsot teljesített, amit a bej adott. Egy alkalommal két férfit kellett megölnie, akik a bej kincseit egy titkos helyre falazták be – és az volt a cél, hogy senki más ne tudjon a rejtekhelyről. A halottak nem beszélnek. Olufs sajnálta ugyan a két mesterembert, de mégis megölte őket.

Családja Amrum szigetén továbbra is kereste és várta a messzi idegenbe került fiút. Tíz év után Hark Olufs apja végre össze tudta gyűjteni a kiváltásához szükséges pénzt: 800 márkát. (Egy matróz akkoriban évente kb. 100 márkát keresett.) Egy hamburgi kereskedő juttatta el az összeget Afrikába. Általában livornói kereskedők közvetítettek ezeknél az ügyleteknél – jutalékért, hiszen a „fehér arannyal” való kereskedelemből a keresztények is hasznot húztak. Ez alkalommal azonban a kiváltás meghiúsult. Nem Hark Olufs tért haza, hanem egy bremeni katona. A megdöbbent család nem a fiát, hanem egy idegent kapott vissza. A tévedés csak akkor derült ki, amikor egy unokatestvér megpróbálta felkeresni a „hazatért” Olufst Hamburgban. Újabb kiváltási kísérletre nem volt pénzük.

Közben Észak-Afrikában Olufs semmit sem tudott a kiváltási próbálkozásról. De ő is gondolt a családjára: levelet küldött Amrumra, amelyben azt írta, hogy karriert csinált Constantine-ban, vagyonra tett szert, és hogy: „van remény bizonyos megváltásomra”. Ugyanis Olufs részt vett urának háborújában Tunézia ellen, ahol veszélyes küldetést vállalt: átszökött az ellenség táborába, úgy tett, mintha dezertált volna, de valójában kémkedett. Jutalmul a bej szabadságot adott neki. Olufs pedig azonnal megkezdte szökésének előkészületeit – mintha csak megelőlegezett menekülés lett volna.

A bej már közel járt a halálhoz. És az utódja bizonyára elűzte volna az öreg uralkodó hűséges embereit, elvette volna a vagyonukat, és talán meg is ölette volna őket. Olufs búcsúja a bejtől könnyekkel teli volt. „Efendi!” – mondta a német a régi pártfogójának. „Köszönöm a kenyeret és a zsoldot.” Tizenkét évig szolgálta őt. Valószínűleg 1735 végén, a bej megölelte, és áldását adta útjára. Olufs elvihette az összes pénzét és vagyonát.

Algíron keresztül tért vissza Európába: Marseille, Lyon, Hamburg. Az út végén apja fogadta őt. Az öregember alig ismerte meg a fiát: „Nem látott engem azóta, hogy 14 éves fiú voltam – most pedig megnőttem, meg is testesedtem, és díszes ruhákba öltözve álltam előtte” – emlékezett vissza Olufs. A két férfinak előbb újra meg kellett szoknia egymást. 1736 április 25-én Hark Olufs hazatért szülőföldje, Amrum szigetére. Egész Amrum csodálkozott. Egyszerű matrózként tűnt el, most pedig gazdag emberként tért vissza. Constantine-ban több katona állt a parancsnoksága alatt, mint ahány ember egyáltalán élt Amrum szigetén. „Olufs magabiztosan viselkedett, pont úgy, ahogy azok a kapitányok, akik aktív éveik után tértek vissza a szülőföldjükre. Ruházata – valószínűleg egy török tábornoki egyenruha – is jelezte rangját, és ez természetesen nagy feltűnést keltett. A poggyászában nem csak kaftán és néhány értékes tárgy volt, hanem tekintélyes mennyiségű készpénz is. Házat vásárol Süddorfban, és földet is vett hozzá. Dolgoznia már nem kellett, bár még nem volt harmincéves sem.

Hark Olufs hamar ismert ember lett Északon, még a dán király is meghívta egy audienciára. 1737 nyarán feleségül vette Antje Lorentzent, egy kormányos lányát. Öt gyermekük született. 1746-ban Dánia hadihajókból álló osztagot küld Algírba. Négy hadihajóval akarja a királyság rákényszeríteni a dejt a békekötésre.
Hark Olufs ekkorra jó időzítésnek láthatta, hogy kiadja emlékiratait – a barbareszk kalózok iránti érdeklődés éppen erősen megnőtt Dániában. 1747-ben megjelenik a „Hark Olufs különös kalandjai” című műve. 1754. október 13-án meghal – 46 éves korában. A barbareszkek támadásai azonban ekkor még korántsem értek véget.

A 19. század második felében, egy időben Olaszország nemzeti egységének kezdetével, az ország déli részén több bűnöző titkos társaság alakult ki: a maffia Szicíliában, a Camorra Nápolyban és környékén, valamint a ’Ndrangheta Kalábriában.

 A maffia kezdeteinek történetét csak egy szerelmesregény kellékeivel lehetne megírni: Egy szélfútta domb. Fáklyák égnek az éjféli ég alatt. Köpenybe burkolózott, árnyszerű alakok rejtőzködnek az éjszakában, hogy letegyék az első és egy életre szóló baljós esküjüket. Így mesélnek az olasz alvilág tagjai testvériségeik kezdetéről. Kalábriában azt mondják, hogy ez a különleges céh, a zsarolók és drogcsempészek testvérisége, a távoli múltban gyökerezik: amikor három spanyol nemes, Osso, Mastrosso és Carcagnosso testvérek megérkeztek Favignana szigetére, Szicília partjainál. Spanyolországból menekültek, miután megbosszulták nővérük megerőszakolását. Az évek során a testvérek megalkották azokat a szabályokat és rituálékat, amelyeket „tiszteletreméltó társaságnak” neveztek. Később elhagyták a szigetet, hogy három új ágat alapítsanak: Osso Palermóba ment, és megalapította a maffiát; Mastrosso Nápolyba ment, és megalapította a Camorrát; Carcagnosso Kalábriába ment, és létrehozta az ’Ndranghetát. Ezek a történetek mind legendák, amelyek nyilvánvalóan irodalmi forrásokból és mítoszokból származnak. Körülbelül annyi közük van a valósághoz, mint Hamupipőke meséjének. Ami azonban megóvja őket attól, hogy pusztán nevetségesek legyenek, az az, hogy néhány fontos felismerést nyújtanak számunkra. Az első: hiba „olasz maffiáról” beszélni. Olaszországban három nagy bűnözői testvériség létezik: a Cosa Nostra, a szicíliai maffia, amelynek hírneve a „maffia” szicíliai szavát általános, egyetemes fogalommá tette a szervezett bűnözésre; a Camorra, Nápoly és környékének maffiája; valamint az ’Ndrangheta, Kalábria maffiája. A második felismerés: a három szervezet minden különbségük ellenére osztozik egy mesterséges, pszeudo elit nyelvezetben, amelynek központi fogalma a „tisztelet”. A szicíliai maffiózók önmagukat „a tisztelet embereinek” nevezik. Minden maffiózó, legalább történetük egy részében, „tiszteletreméltó társaságnak” nevezi szervezetét. A harmadik felismerés: hogy a történelem – vagy annak állítólagos története – az olasz maffiózók számára fontos. A hit abban, hogy az ember egy ősi és nemes szervezethez tartozik – bármennyire is felszínes legyen ennek az alapja –, erős támasza a kollektív identitásuknak. A maffialegendák azoknak a férfiaknak, akik veszélyes mindennapokban élnek, folytonosság- és biztonságérzetet adnak: minden probléma elmúlik, és a régi gyökerek hosszú jövőt ígérnek. Az olyan történetek, mint Osso, Mastrosso és Carcagnosso legendája, részei annak a kulturális eszköztárnak, amelyet a maffiaszervezetek azért hoztak létre, hogy biztosítsák hosszú távú fennmaradásukat. Ezek a legendák egyike azoknak az okoknak, amiért a maffia, a Camorra és az ’Ndrangheta nem tűntek el, hogy átadják a helyüket más bűnszervezeteknek. Röviden: a legendák alátámasztják a valóságot, és hozzájárulnak ahhoz, hogy a maffia másfél évszázaddal létrejötte után még mindig létezik. De hogyan is alakultak ki valójában ezek a szervezetek? Mikor kezdték el a maffiózók azokat a történeteket kitalálni, amelyekben ma is hisznek?

Ez a kérdés visszavezet bennünket a 19. század közepére, arra a forradalmakkal teli időszakra, amelyből a modern olasz állam megszületett. 1860-ig az olasz-félsziget politikailag széttagolt volt. Északkeletet az Osztrák Császárság uralta, középen a pápa volt a hatalom feje. Ne feledkezzünk meg a Szardíniai Királyságról sem, amely magába foglalta a nyugati Szavoját és Piemontot. Az ország déli része és Szicília a Két Szicília Királyságát alkotta, a Bourbon-dinasztia uralkodója alatt. E fő hatalmi blokkok között számos hercegség és különféle rezsim is létezett. Az adott uralkodók számára az egységes ország álma árulás vagy eretnekség volt. Az egyszerű nép azonban egy ilyen jövőről álmodott, még ha a hazafiak ritkán értettek is egyet abban, hogyan nézzen ki az ő egységes Olaszországuk. Ennek következményeként gyakran alakult ki politikai instabilitás a különböző régiókban.

A Két Szicília Királyságában ez különösen érezhető volt. Legkésőbb 1815 körül, Napóleon lemondásával egy időben, forradalmi összeesküvések kezdődtek. Tagjaik hajlamosak voltak titkos testvériségekbe szerveződni, amelyeket a szabadkőművesség inspirált: rítusok, félelmetes eskük és nemesi származásukról szóló legendák kötötték össze őket, így szubverzív terveiket könnyebben titokban tarthatták. A leghíresebb ezen testvériségek közül a Carbonari – a „szénégetők” – volt, akik 1820-ban felkelést robbantottak ki Nápolyban. Hamarosan elterjedt a konspiratív testvériségek divatja a Két Szicília Királyságának leginstabilabb területén: Szicíliában, a forradalom valódi melegágyában. Minden forradalom erőszakos, ezért az összeesküvők, mint a Carbonarik, gyakran verőlegényeket is beszerveztek: bandatagokat vagy börtönfrakciók vezetőit. Ezek az emberek a szicíliai felkelések során annyit fosztogathattak, amennyit csak akartak. Ráadásul rájöttek, hogy egy titkos társasághoz tartozni további előnyöket jelentett. Az eskü, rítus és mítosz kombinációja növelte a bandavezérek tekintélyét, és erősítette a követőik engedelmességét. Miután e titkos hálózaton keresztül megismerkedtek egymással, a különböző szicíliai régiók nagy bűnözői együtt tudtak működni. Például valaki az egyik szigetrészről lopott el szarvasmarhát, és a másikon adhatta el – ahol senki sem ismerte fel a bélyegeket. És ami a legjobb volt: ezekben a konspiratív testvériségekben a banditák gazdag és befolyásos hazafiakkal találkoztak. Ha működőképes meghatározást keresünk a maffiára, akkor ez az: egy szigorúan hierarchikus férfiközösség, amely úgy tesz, mintha a szabadkőművesekhez hasonlítana, de valójában a legdurvább bűnözőket és a közélet legambiciózusabb és legkíméletlenebb embereit hozza össze. 1860-ban a hazafias hős, Giuseppe Garibaldi, ezer vörösinges katonájával Szicíliába hajózott. Ő indította el azt a felkelést, amely végül megdöntötte a Bourbon-monarchiát, és egyesítette az ország déli részét az északon formálódó Olasz Királysággal. Szicíliában a konspiratív hazafiak bejutottak az új állam vezető rétegébe. Innen aztán munkát adtak bandita barátaiknak – legfőképpen a rendőrségnél. Hiszen ki tudna jobban rendet tartani az alvilágban, mint azok a kemény fickók, akiket már jól ismertek? A történészek sikeresen azonosították a szicíliai maffia első capijait (főnökeit). Olyan embereket, mint Antonino Giammona, aki Palermo közelében, Uditore falujából származott. Vagy Salvatore Licata, San Lorenzóból, a szicíliai főváros szomszédságából. Vagy a túloldalon, a déli hegyeken túl, a szarvasmarha tolvaj és Burgio polgármestere, Pietro De Michele. Mindegyikük részt vett az 1860-as forradalomban. A legtöbbjük később állást kapott a rendőrségnél vagy a nemzeti gárdánál. Gyakran olyan ágazatban is tevékenykedtek, amely döntő jelentőségű volt a szicíliai maffia kialakulása szempontjából: a citromtermesztésben.

A citromtermesztés nagyon jövedelmező lehetett, ugyanakkor jelentős, hosszú távú befektetéseket igényelt. A citromültetvényekhez öntözőrendszerekre, védőfalakra, a termékek kikötőbe szállításához szükséges utakra, valamint tároló- és csomagolóhelyiségekre volt szükség. E költségeket figyelembe véve akár nyolc évbe is telhetett, mire egy újonnan ültetett citromfa elegendő termést hozott ahhoz, hogy nyereséget termeljen a tulajdonosának. Ezen kívül a citromfákat nemcsak a szél és a jégeső veszélyeztette. Szicíliában, ahol a hatóságok – és így a rendőrség is – nem tartották szorosan kézben a társadalmat, a bűnözés állandó fenyegetést jelentett. Egy időszakos vízellátási zavar vagy egy vandalizmus-hullám bármilyen mezőgazdasági befektetést teljesen tönkretehetett. A Palermo környéki első maffiózók nem csupán opportunista forradalmárok voltak, hanem citromültetvények tulajdonosai vagy munkavezetői, citromkereskedők és exportőrök, fuvarosok, akik a termékeket piacra szállították, vagy éppen őrök, akik éjjelente vigyázták az ültetvényeket. Valójában a citromültetvények védelme tette lehetővé a maffia számára, hogy átvegye az irányítást ezen jövedelmező piac felett. A szicíliai maffiát általában kereskedelemmel, főleg kábítószer-kereskedelemmel hozzák összefüggésbe. Valójában azonban a zsarolás sokkal fontosabb szerepet játszik a hatalmukban, abban, amit ők „területi ellenőrzésnek” neveznek – hogy egy maffia kifejezéssel éljünk. A rendszer alapvetően nagyon egyszerű: a maffia védelmet kínál pénzért cserébe – védelmet önmagától. A közvetlen fenyegetések – például „Fizessetek, különben kivágom az összes citromfátokat és elrabolom a gyerekeiteket” – sokkal ritkábbak voltak, mint az a fajta színjátékszerű megfélemlítés, amit alkalmaztak. Egy maffiózó küldött egy levelet durva fenyegetésekkel. Egy másik barátságosan megkereste az áldozatot: „Ne aggódjon, ismerem azokat, akik ezt a levelet írták, tudok velük beszélni, talán csökkenteni tudjuk az árat.” Azok a földtulajdonosok, akik elfogadták ezt az ajánlatot, egy visszafordíthatatlan lejtőn indultak el lefelé. Ez elvezet bennünket a történet gazdasági oldalához. A 19. század közepén Palermo virágzó város volt. A sziget legnagyobb földbirtokosai feladták kopár, elszigetelt birtokaikat a sziget belsejében, hogy palotákat építsenek a fővárosban és annak buja vidéki környezetében. A város körüli földterület – egy medence, amely a hegyek és a tenger között húzódik, és Conca d’Oro („Aranykatlan”) néven ismert – rendkívül termékeny volt, és gyakorlatilag világmonopóliummal rendelkezett a citromokra. Ez egy értékes nyersanyag volt, amelyet például a brit Royal Navy is használt a matrózai skorbut elleni védelmére. Ennek következtében a Conca d’Oro 1860-as becslések szerint Párizs környéke után Európa második legjövedelmezőbb mezőgazdasági térsége volt.

Ezután további ajánlatok következtek: „Megbízható őröket tudok állítani a citromligeteibe, kezelhetem a földjeit, politikai barátaim segíthetnek Önnek, és elintézhetik, hogy megépüljön az a híd, amire vágyik...” Nem telt el sok idő, mire a tulajdonos teljesen elvesztette az ellenőrzést a birtoka felett. Nem meglepő, hogy a klasszikus 19. századi maffiamerénylet egy citromliget falai mögött elkövetett lesből támadás volt, vagy azokon az utakon történt, amelyek a ligetek között kanyarogtak, és a gyümölcsök városba szállítására szolgáltak. A 19. század közepén a szicíliai citromok fő piacát az Egyesült Államok jelentette, különösen New York. A maffiózók hamarosan követték az árujukat, és fiókszervezeteket nyitottak az Újvilágban. Az első maffiagyilkosság az Egyesült Államokban 1888-ban történt New Yorkban, amikor két szicíliai étterem tulajdonosát azzal vádolták meg, hogy meggyilkoltak egy Palermóból származó gyümölcskereskedőt. Az ilyen férfiak alapították meg a szicíliai maffia amerikai testvérszervezetét. De térjünk vissza Olaszországba: A szicíliai maffia, amely sokáig a leghatalmasabb és legismertebb volt az olasz maffiák között, akkor született meg, amikor a titkos politikai összeesküvések világa találkozott a citromkereskedelemmel.

Nápolyban, az egykori Két Szicília Királyság fővárosában, a Camorra története ugyanebben az időben, 1860 forradalma körül kezdődik. Kezdetben azonban egészen más közegből származott: a régió lepusztult és veszélyes börtöneiből. 1851. június 4-én Sigismondo Castromediano herceget a 1848/49-es felkelésekben való részvétele miatt bebörtönözték a hírhedt Castello del Carmine nevű börtönbe, Nápolyban. Azonnal megszólította egy rab, aki kitűnt a többi rongyos fogoly közül: fekete bársonynadrágot viselt, amelyen fényes gombok díszelegtek a csípőjénél, színes övet hordott, mellényén óra és lánc függött. A férfi így szólt hozzá: „Éljen Itália! Éljen a szabadság!” Mi, a camorristák, akik osztozunk szomorú, de tiszteletreméltó sorsában, ezennel felmentjük Önt minden kötelessége alól a Camorra felé… Fel a fejjel, uram! Istenre esküszöm, hogy senki nem bántja Önt egy ujjal sem. Én vagyok itt a Camorra feje, én mondom meg, mi történik. Mindenki nekem engedelmeskedik, még a parancsnok és a börtönőrök is.” Ebből csak az utolsó mondat nem volt hazugság. Az udvariasság azonban hamis volt, és nem tartott sokáig. Castromediano herceg már egy órán belül rájött, hogy a camorristák, mint a fekete bársonynadrágos férfi, fenyegetéssel zsarolnak pénzt. Már az első étkezésért is pénzt kértek – rossz ételért jó pénzt. Pontosan ugyanúgy, ahogy mindenkivel bántak, aki vele együtt töltötte a következő hét és fél évét a börtönben. A legkisebb előnyökért – egy sarok a matracnak, egy darab kenyér, egy gyertya – uzsoraáron kellett fizetni a Camorrának. A bűnözők büszkélkedtek: „Még a bolhákból is aranyat sajtoltunk ki!” A kormány, amely komoly likviditási problémákkal küzdött, gyakorlatilag átengedte a börtönök irányítását a legkeményebb raboknak. Ezek a Camorra-tagok saját „tiszteletre méltó társaságukban” szerveződtek. Ahhoz, hogy valakit felvegyenek közéjük, rituális késpárbajt kellett vívnia egy capóval. A rangjelzéseket tetoválások formájában viselték, és ezek lehetővé tették a Camorra-főnökök számára, hogy bármelyik dél-olaszországi vagy szicíliai börtönben, ahová áthelyezték őket, megtartsák a státuszukat. A börtön fontos bölcsője volt a szervezett bűnözésnek Szicíliában is. 1867-ben egy megfigyelő Palermo Vicaria nevű börtönét így írta le. „Olyan, mint egy kormányzati központ a bűnbandák számára.”Az olasz maffiák által osztott „becsület nyelve” végül a börtönrendszerben gyökerezett meg. Ám ellentétben Palermóval, ahol a korai maffiafőnökök gyors pénzüket a citromüzletből szerezték, a nápolyi bűnözők és más területek gengszterei továbbra is a szegények között éltek a városi peremkerületekben.

Mivel a rendőrség éppúgy alulfinanszírozott és létszámhiányos volt, mint a börtönök, és inkább a forradalmi hazafiakkal foglalkozott, mint a bűnözőkkel, túl gyakran ruházta át a rendfenntartás feladatát a külvárosokban a Camorrára. Ez a fajta megállapodás Olaszországban „a bűnözés közös igazgatásaként” vált ismertté. A rendőrséggel való együttműködés fejében – az államellenesek elleni harcban – a Camorra szabad kezet kapott, hogy ellenőrzése alá vonjon olyan üzletágakat, mint a szerencsejáték és a prostitúció. Ezenkívül zsarolási hálózatokat működtetett számos területen, például a hajózási és autószállítási szektorban. A Camorra azonban nem volt hűséges partnere a rendőrségnek. Szicíliához hasonlóan a forradalmárok is megpróbálták maguk mellé állítani. Amikor a nápolyi rendőrség feloszlott Garibaldi 1860-as szicíliai bevonulása után, az új rendőrfőnök a Camorra leghírhedtebb capi-jai közül toborzott embereket a parancsnoksága alá. Meglepő naivitással egy torinói újság, az akkori olasz fővárosból, hízelgő cikkeket közölt három ilyen férfiról, akik trikolór kokárdás jelvényekkel voltak ábrázolva. Az újság szerint ezek az egykori bűnözők a hazafias ügy iránti elköteleződésük révén rehabilitálódtak, és immár hősök lettek. Ez a hősi státusz természetesen nem tartott sokáig. A camorristák, rendőri szerepüket arra használták, hogy megerősítsék saját hálózataikat. Az új olasz kormány gyorsan reagált – bár inkább arra használta a „Camorrától való félelmet”, hogy elnyomja az ellenzéket, mintsem hogy valóban rendet teremtsen az utcákon. Így az „együttműködő bűnözés” régi rendszere újraéledt: a börtönökben, a nápolyi külvárosokban és piacokon egyaránt. A kalábriai ’Ndrangheta egyszerre a legfiatalabb és a legidősebb az olasz maffiák közül. A legfiatalabb, mert csak egy generációval a szicíliai maffia és a Camorra után alakult ki. Ugyanakkor a legidősebb is, mert rituáléi és nyelvezete élő múzeuma annak a tiszteletreméltó társasági hagyománynak, amely Dél-Olaszország börtöneiben uralkodott. Az 1880-as évek végén kalábriai helyi újságok olyan bandákról számoltak be, amelyek tagjai tetovált férfiak voltak, és késekkel és borotvákkal harcoltak egymással. A párbajok kocsmákban és bordélyházakban kezdődtek, majd átterjedtek a falvak utcáira. A földesurak már nem mertek fegyvertelenül kimenni a birtokaikra, és kialakultak a szokásos védelmi pénzt követelő struktúrák. Ezt rendőri elnyomás követte: letartóztatások és büntetőeljárások, amelyek bár nem szüntették meg véglegesen ezt az új kórt, de világossá tették annak eredetét. Egy bíró a következő következtetésre jutott: „A szervezet a kerületi börtönökben született, a 'Camorristák szektája' néven. Innen terjedt tovább, amikor vezetői és támogatóik kiszabadultak, és más városokban és falvakban is gyökeret vert, főként fiatal, tapasztalatlan férfiak, volt börtöntöltelékek és kecskepásztorok körében.”

Egy másik per tanúja elmesélte azt a korábban már említett történetet, miszerint a „Camorristák szektáját” három spanyol, név szerint Osso, Mastrosso és Carcagnosso alapította. A tárgyalótermet meghökkent nevetés töltötte be. Az 1880-as évek Kalábriájában a börtönök „tiszteletreméltó társasága” végül kijutott a külvilágba, és azóta sem tűnt el onnan.

Az olaszországi szervezett bűnözés azóta nagyon sokat változott. A gengszterek ma már nem lopott marhával kereskednek, hanem drogokkal világszerte. Nem citromültetvényekből és utcai kereskedőkből élnek, hanem például utak és szélerőműparkok karbantartásából húznak hasznot. A Camorra ma már szétesett bandák egy zavaros gyűjteménye, nincs központi magja. A kalábriai maffia eredetileg volt rabokból és kecskepásztorokból álló szerény testvériség volt. Ma viszont Európa legnagyobb kokainimportőre, és virágzó hálózatai működnek Észak-Olaszországban, Európában, Kanadában, az Egyesült Államokban és Ausztráliában. Az idők során az ’Ndrangheta megtanulta, hogy lemondjon a prostitúcióból származó gyors haszonról, és hosszú távra tervezzen: például nőtagjait dinasztikus szövetségek megkötésére használta fel, házasságok révén. De ez már egy másik történet. Mindezen változások ellenére a maffia módszerei lényegében ugyanazok maradtak, és éppoly hatékonyak, mint valaha: területellenőrzés zsarolással, kereskedelem illegális árukkal vagy anyagokkal, valamint befolyásszerzés korrupciós hálózatokon keresztül.