A kommunista Vietnam győzelme után 1976 július 2-án hivatalosan egyesült az ország északi és déli része. Több százezer ember számára, akik a déli rezsimet támogatták ezt jelzés volt a menekülésre. Legtöbbjük apró hajókon menekült. Sokan közülük a tengerbe vesztek.

 Amikor a saigoni rádióadó a 1975 április 25-én a „White Christmas” dalt kezdte játszani sok hallgató, hogy tudta mit jelent ez: kezdetét vette a „Frequent Wind” nevű akció. Az amerikai légierő pilótái és tengerészgyalogosok a következő órákban 1373 amerikait és 5595 vietnamit mentettek ki, akiknek az élete közvetlen veszélyben volt. A menekülőket helikoptereken szállították a part menti hadihajókra. További akciók során repülőkkel és hajókkal további tízezer embert vittek ki az országból, nagy részük az amerikai hadsereg egykori alkalmazottja volt és azok családtagjai. Lényegesen több dél vietnami – hivatalnokok, katonák, buddhista és katolikus szerzetesek és apácák, értelmiségiek, vállalkozók, de egyszerű parasztok és munkások is – elhagyta hazáját, szárazföldi és tengeri utat választva a menekülésre. Párhuzamosan a vietnami eseményekkel együtt a vörös khmerek elfoglalták Kambodzsa fővárosát Phnom Penht. Amikor augusztus 24-én Laoszba is átvették a hatalmat a kommunisták a káosz teljessé vált. Hatalmas menekült áradat indult el a szabad világ felé. Több mint három millió ember hagyta el a délkelet Ázsiát a következő években.

1946 óta háború dúlt Vietnamban. 1959 óta harcoltak kommunista vietnamiak Laoszban és 1960-a években pedig már Kambodzsában is. A harcok intenzívebbé válásával egyre több ember hagyta el szülőföldjét. 1974 októberében az ENSZ menekültügyi szervezete irodát nyitott a laoszi fővárosban Vientiane-ban, mert olyan sok „Displaced Person” – otthontalan menekült – volt már. Egy hónap múlva újabb kirendeltséget kellett nyitni Hanoiban is. A menekültek egyre növekvő száma miatt az ENSZ alkalmazottjai túl voltak terhelve. Nem sokkal a vietnami harcok befejezése után, 1975 május 4-én a dán konténerhajó futott be Hongkong kikötőjébe, a fedélzetén a 3743 vietnami menekülttel, akiket a Dél Kínai tengerből mentettek ki. Még ugyanezen a napon 47 vietnami érkezett meg a maláj szigetre Pulau Perhentianba. Ezek után menekültek ezrei érték el Szingapúrt, Indonéziát és a Fülöp szigeteket. Thaiföldön 1975 nyara után a vietnami menekülteket 21 táborba osztották szét. De nem csak itt leltek menedékre menekülő vietnámiak. Az Egyesült Államokhoz tartozó Guam szigetén Saigon eleste után 140 ezer menekültet helyeztek el. De ez még csak a kezdet volt.

A franciák 1954-es kivonulása után Észak Vietnamból több mint egy millió ember menekült a kommunisták elől délre. De nem csak ők voltak 1975 után a vörösök számára nem kívánatosak, hanem a déli államhoz kötődő hivatalnokok is. Számukra úgynevezett átnevelő táborokat hoztak létre. Ezekben nem sok jó várt az ide száműzöttekre. Ezért is bízták sokan inkább az életüket lélekvesztő hajókra. A menekülés megterhelő volt. A lassú hajók könnyű zsákmányt jelentettek a tengeri rablók számára. A relatíve legrövidebb tengeri úton, ami Thaiföldre vezetett kimagaslóan nagy volt a kalózok száma. Az ENSZ adatai szerint a Thaiföldre megérkezett vietnamiak 77 százalékát támadták meg és 571 embert  - általában nőket és lányokat – öltek meg. A kalózok általában thai halászok voltak. A legnagyobb veszélyt azonban nem a fosztogatók, hanem maguk a hosszabb tengeri útra alkalmatlan hajók jelentették. 500 tengeri katasztrófát dokumentáltak és ezek még a konzervatívabb becslések voltak. Megbízható adatok szerint a menekülők 15 százaléka veszett a tengerbe.  

Ennek ellenére 1978-ban megkétszereződött az úgynevezett „Boat-People” (így hívták a menekülteket) száma. Amikor Vietnam és Kína viszonya megromlott a hanoi-i kormány el kezdte üldözni az országban élő 1,5 millió kínai származású polgárát. Erre válaszul Kína 200 ezer katonával megtámadta szomszédját és öt tartományi fővárosban okoztak jelentős károkat. Ezzel Kína úgy gondolta megleckéztette szocialista testvérállamát. Az 1978-as újabb menekült hullám során nem csak a menekülők száma, hanem hajók mérete is megnőtt. 1978 november 8-án a „Hai Kong” nevű teherhajó vetett horgonyt Port Klang maláj kikötőben. A fedélzeten 2500 vietnami volt. A maláj hatóságok megtagadták a kikötési engedélyt, de az ENSZ menekültügyi szervezete védelme alá vette a hajót és az utasok Kanadába mehettek. „Hai Kong” incidens után a nyugati média felkapta a menekültek ügyét. Amerikai politikusok, mint a demokrata Ted Kennedy és a republikánus Bill Brock bírálta az országok menekültekkel szemben tanúsított viselkedését. Németországban a Rupert házaspár és Christel Neudeck segélyakciót indított a menekültek érdekében. Az egykori teherhajó „Cap Anapur” ügye politikai vitákat szült. A bírálók azt mondták az emberek kimentése további menekülőket inspirál a veszélyes hajóútra. A „Cap Anapur” akció, amit 1982-ig pénzeltek a németek 10 ezer életet mentett meg. De nem csak a németek finanszíroztak tengeri mentést. Az ENSZ menekültügyi szervezet és további 31 ország is. 1978-ban a Vietnam megtámadta Kambodzsát ezzel tovább növelve a menekültek számát. A második legnagyobb kambodzsai város rövidesen Thaiföldön jött létre. Khao i Dang 140 ezer embernek adott otthont. A hetvenes évek második felében 700 ezer vietnami, 160 ezer laoszi, és 525 ezer kambodzsai hagyta el a hazáját. 1979-ben az ASEAN, a délkelet ázsiai országok szövetsége úgy érezte elérte teherbíró képességének határát. De nem csak ők! A brit koronagyarmat Hong Kong volt az egyik legleterheltebb ezért Margaret Thatcher miniszterelnök szorgalmazta legerősebben a menekült kérdés megoldását. De legalább ilyen aktívan állt az ügy mellé Walter Mondale amerikai alelnök és Kurt Waldheim ENSZ főtitkár is. Az ENSZ 1979 júliusában konferenciát hívott össze Genfben 65 ország részvételével.  A konferencia sikerrel zárult. Megemelték az ENSZ menekültügyi szervezetének költségvetését, és elosztó központokat hoztak létre Indonéziában és a Fülöp szigeteken. 1,4 millió „Boat-People” talált új otthonra 1970 és 1980 között az Egyesült Államokban, 260 ezer Kínában, és 200 ezer Kanadában. De jutott belőlük Ausztráliának, Malajziának és Argentínának is.                 

 „Billy a kölyök” rendkívül jól bánt a colttal. Megtanult két kézzel lőni és így jobban tudta használni a pisztolyát, mint bárki a vadnyugaton.  Legendává vált, de a végén olyanokat lőtt le, akiket nem kellett volna.

 Lincoln City, Új Mexikó. 1878 április elseje. Késő este. Hangtalanul osont be hat férfi a városba. A sötét főutcán haladtak a város központja felé. Egy vályogfal mögött fedezékbe húzódtak. Innen biztonságosan meg tudják figyelni az utcát, anélkül, hogy észrevennék őket. A férfiak felosztották egymás között a területet. Betárazták puskáikat és pisztolyaikat. Maszkot húztak az arcukra és vártak. Egyikük alig tizennyolc éves volt, vékony és kicsi. A kezei és a lábai, akár egy lányé. Ennek ellenére a megyében mindenki ismeri, mert gyorsabban ránt fegyvert, mint ellenfelei. Valamint azért, mert már megszökött a börtönből. A neve: Billy a kölyök. A megye sheriffjének William Bradynak - bár még nem tudja - ez az utolsó estéje.

Mélyen délnyugaton egy törvény létezik: „Code of the West”. Ne érdeklődj senkinek a múltjáról. Ezt mintha Billynek találták volna ki. Ő egy csavargó gyökerek nélkül. Múltjában csak eltüntetett nyomok vannak, valamint legendák. Állítólag 21 embert ölt meg, hivatalosan csak négyet. Sem a születési helyes, sem születési dátuma nem tisztázott. Valaki szerint 1859-ben született New Yorkban, vagy talán valahol Indiana államban. A sírja is három helyen található. Feltételezések vannak arról, hogy lelövése után még évtizedekig élt, valamint arról, hogy más helyen ölték meg. Sokszor rácsok mögé került, de mindig megszökött, mert a törvényenkívüliek között sok barátja volt. De a becsületes polgárok között is.  

Hajnalban esni kezdett. A város felébredt. Nem sokkal később a lovak patái és a kocsik kerekei sártengerré változtatták az utca. Akinek nem kellett feltétlenül kimennie, inkább otthon maradt. Három férfi a hatból fedezék mögül figyelte ki jön és megy.

Amit tudni lehet Billy anyja ír volt. Egyedül nevelte fel fiát fiú testvérével együtt New Yorkban. A jobb megélhetés miatt mind hárman nyugatra költöztek. Kansason és Arizonán át Új Mexikó határvidékére. Anyja hamar meghalt tüdőbajban. Volt egy mostoha apja, aki nyugtra költözés közben lelépett. Billy csak immel ámmal járt iskolába, mégis folyékonyan beszélt spanyolul. Ezért vannak történészek, akik szerint hispáno származású volt. A neve? Kérdéses. Csak Willam Bonneynak hívták. Talán vérszerinti apja után? Vagy Henry Antrim, anyja második férje miatt? Vagy Henry McCarty, anyja volt ugyanis McCarty. Egy biztos mindenki Billy a kölyöknek hívta, mert fiatal volt és jól bánt a pisztollyal. Úgy gyakorolt lőni, hogy feldobott egy bádog kannát és míg leesett a földre hat lyukat lőtt bele. A fiatalsága és testfelépítése miatt kellett mindkét kezével megtanulnia lőni.

Már kilenc óra is elmúlt. A távolban öt alak tűnt fel. Mindegyikük mellén ezüst csillag. Brady sheriff és helyettesei. A fal mögött a férfiak készenlétbe helyezték puskáikat. A sheriff és helyettesei átkeltek az úton és bementek a bírósági épületbe.

William Brady. Lincoln megye első választott sheriffje. Akárcsak Billy ír volt, de itt véget is ér a hasonlóság. Brady ugyanis az ellenség oldalán állt. 1878-ban a megye hatalmi harcok miatt megosztott volt. Marhákról, pénzről és hatalomról volt szó. A marhatartók és kereskedők két csoportja állt szemben egymással és próbálta egymást megsemmisíteni. A régiek Lawrence Murphy és James Dolan vezetésével állt szemben egy angollal és embereivel. Az évekig tartó küzdelem Lincoln megyei háború, vagy másképpen marhaháború néven vonult be a történelembe. Pontosan a dömping áron a hadseregnek szállítandó marhahúsról volt szó, valamint lovak és marhák elrablásáról. A legerősebb monopóliumra tehetett szert, ami nem volt mindig legális. A törvényt pedig a sheriff képviselte, akiről mindenki tudta, hogy Dolan és Murphy zsebében van.      

A másik oldalon John Tunstall, az angol állt, aki a régiek monopóliumát meg akarta törni. Ő cowboyokat bérelt fel, akik előbb lőttek, mint kérdeztek volna. Az egyikük Billy a kölyök volt. Ő sokévi csavargás után szinte otthonra lelt Tunstall mellett. Jó fizetés, meleg étel és olyan emberek, mint ő. Tunstall emberei „szabályzóknak” hívták magukat, mert jogot akartak szolgáltatni ott, ahol Brady sheriff korruptsága ezt nem tette lehetővé. A jogszolgáltatás számukra a Winchester és a Colt jelentette. 1865 az amerikai polgárháború után sok fegyver került az amerikai vidékre. Egyszerűek voltak, amelyeket mindenki tudott használni. Olyanok is, akik nem rendelkeztek hatalommal.

Brady és emberi a bíróságon gyorsan elintézték az ügyüket. Hamar ismét megjelentek az ajtóban. A fedezékben lévő hat férfi célzásra emelték puskájukat. Főnökükre, John Tunstallra gondoltak, akit pár hete lőttek le Brady emberei. Tunstall egyedül volt, mert emberei éppen egy átkozott pulykát akartak befogni.

Ebben az időben nem lehetett megjósolni ki nyeri a háborút. Utóbbi időkig Tunstall azt állította ő lesz a győztes. Megbízott egy ügyvédet Alexander McSweent, hogy a régiek ellen fellépjen. Publikussá akarta tenni, hogy telepes földeket adnak el, amelyek nem az övék. Embereket félemlítenek meg, ha ez ellen felszólalni merészelnek. Lincoln megye rettegésben élt.

Brady előre engedte embereit. Egy asszonnyal fecsegett, aki épen házából lépett ki. Végre elköszönt, majd emberei után sietett. Ebben a pillanatban lövések dördültek a fal mögül. A sheriff térdre rogyott. Megpróbált felállni és viszonozni a tüzet. De újabb puskatűz zúdult rá. Oldalra esett.  Tizenkét golyó fúródott belé. Rögtön meghalt.

Egy régi szabály a vadnyugaton. Figyelmeztesd az ellenfeledet, ha rá lősz. A hátulról lövöd le, jobb ha eltűnsz. Különben kivetett leszel, míg le nem vadásznak. Ez történt Billy a kölyökkel is.

Egyik sheriff helyettes megsérült. Üvöltve feküdt a földön. A szalonból jött ki valaki, hogy kihúzza a tűzvonalból. Akkor ölte meg egy másik golyó a kiáltozó seriff helyettest. Egy pillanatig csönd volt, majd a fal mögül felugrott egy fiatal, lányos cowboy és Brady holtestéhez futott. Mindenki ismerte a városban. Billy a kölyök volt. A sheriffnél levő elfogatóparancsot kereste. Ekkor találta el Matthews seriff helyettes golyója. Ő az ivóban keresett menedéket. Billyt a combján találták el. Otthagyta a sheriff holttestét és menekült. De már felismerték. Mindenki tudta Lincoln Cityben ki áll a lövöldözés mögött.

Brady halála után fokozódott a marhaháború. Tunstall csoportot végleg ki kellett iktatni. Az, hogy mennyire meggyengült a „szabályzók” csoportja jó mutatta a végjáték, amikor is Alexander McSween házában barikádozták el magukat.Dolan jó kapcsolatban volt a hadsereggel és a támogatásukat kérte. Katonák vették körül az ügyvéd házát. Senkinek nem volt szabad megmenekülnie, különösen nem Billynek. Hatalmas lövöldözés alakult ki. Billyék végül kitörtek és sikerült Billynek megszöknie. McSweent, aki megadta magát viszont lelőtték.

A marhaháború híre a messzi Washingtonba is eljutott. A kormányzót leváltották és Lewis Wallacet nevezték ki helyére. Az egykori tábornok rendet akart. És itt jött Billy ismét a képbe. Levelet írt a kormányzónak és üzletet ajánlott. Elmondja mi állt a marhaháború hátterében a szabadságért fejébe. Wallace látszólag belement az alkuba. De nem tartotta be ígéretét. 500 dollár fejpénzt tűzött ki a fejére. Ismét egy sheriff került a középpontba: Pat Garrett. Ő az új sheriff Lincoln megyében. Trófeát akart.

Fort Sumner. 1881 július 14. Billy egyik barátjánál alszik. Éjjel neszt hall, felkel megnézni mi az. Benyit barátja szobájába, ahol Pat Garett várja. Barátja megpróbálja figyelmeztetni, de már késő. Garett lőtt és Billy holtan esik össze.          

Lauri Törni harcolt a szovjetek ellen a „téli háborúban”, szolgált a Waffen-SS-ben a keleti fronton és 1954-ben belépett az amerikai hadseregbe. Egy kalandos élet a vörös uralom ellen.

Az alábbi jelenet zajlott le 1958-ban Augsburgban egy vendégfogadóban. Az amerikai hadsereg hadnagya barátnőjével iszogatott, amikor nyolc kisstílű bűnöző beléjük kötött. Az amerikai katonatiszt nem sokáig hagyta a szidalmazást és a három kötekedőt kidobott az utcára a maradékot pedig olyan módon megverte, hogy kórházba kerültek. A hadosztály parancsnoka hadbíróság elé akarta állítani, de Augsburg város polgármestere Larry Thorne hadnagynak kitüntetést szándékozott adni. Idáig a legenda. Thorne katonai karrierje komoly veszélybe került. A helyzetet Aito Keravuori őrnagy a bajor Bad Tölzben állomásozó speciális egység 10-es csoportjának vezetője oldotta meg, aki Thorne barátja volt. Ugyanis a hadnagyot nem is Larry Thornenak hívták eredetileg hanem Lauri Törninek. A finn az amerikai speciális erőkhöz került.

 Lauri Törni 1919 május 28-án Wiborgban, finn nevén Viipuriban született Karéliában. Szolgált az 1939/40-es téli háborúban, ahol finn katonaként küzdött az agresszor Vörös Hadsereg ellen. Olyannyira kitüntette magát a harcokban, hogy az egyik elöljárója tiszti kiképzésre javasolta. Törni 1940-ben tisztiiskolára került, majd később, mint tartalékos 1941-ben a Harmadik Birodalomban tanult tovább katonai iskolában. Itt készítették fel az SS észak keleti zászlóaljának katonáit. Még 1941-ben visszatért 19 társávval együtt a hazájába, ahol újra a szovjetek ellen harcoltak. Törni az 1. Finn Hadosztályhoz került és egy motorizált alakulat parancsnoka lett. 1942-ben a gyalogsághoz helyezték, mint felderítő. A feladata szovjet tankok és gyalogsági egységek felkutatása és megsemmisítése volt. 1942 végére Törni egy önálló vadászszázadot vezetett, amely a szovjetek mögött tevékenykedett és az ellenség infrastruktúráját számolta fel. Törni pár emberrel dolgozott és többnyire túlerővel szemben küzdött. Sokszor ember ember elleni küzdelembe került, ahol a kés és a fejsze volt a leghatásosabb fegyver. 1944 július 9-én megkapta a „Mannerheim kereszt” kitüntetést. A német másodosztályú Vaskereszt ekkor már meg volt neki. A szovjet egységeknél annyira tartottak tőle, hogy a három millió márka jutalmat adtak volna annak, aki elkapja. Századossá léptették elő 1944 nyara végére. De ekkora Finnország kapitulált, és őt leszerelték. Törni családja szovjet megszállta finn területen élt. Meg akarta menteni őket ezért belépett egy németek által támogatott finn földalatti szervezetbe. Egy német tengeralattjáróval, két társával Németországba vitték. Itt elvégzett egy titkosszolgálat kiképzést. Ezután Flensburgba helyezték, ahonnan parancsnoka Alexander Cellarius a keleti frontra küldte. Itt harcolt, mint SS-Hauptsrumführer a Waffen SS-ben. Egységével átküzdötte magár a szovjet vonalakon, míg 1945 áprilisában az amerikai ejtőernyősök fogságába került. Lübeckbe vitték hadifogoly táborba, ahonnan pár hét múlva megszökött. Dániába ment, ahol a finn nagykövetségtől kapott útlevelet. Hazájában körözték, mert szovjet nyomásra a rendőrség kommunista befolyás alá került. Letartóztatták, de sikerült ismét megszöknie. 1946-ban ismét elfogták és börtönbüntetésre ítélték. Megint megszökött és ismét elfogták, de 1948-ban a finn államelnök amnesztiában részesítette.

1949-ben Svédországon keresztül Venezuelába utazott. Itt találkozott korábbi előjárójával Matti Aarni őrnaggyal. Ő javasolta, hogy mint sok finn menjen Amerikába és lépjen be a hadseregbe.  Törni így is tett és 1954 január 28-án az amerikai hadsereg katonája lett. Elvégzett egy ejtőernyős iskolát és a speciális egység tagjaként került 1963-ban Vietnamba. Thin Bien védelméért megkapta a „Bibor Szív” amerikai kitüntetést, valamint a „Bronz Csillagot”. Robin Moor a „Zöld sapkások” című könyvébe az ő történetét is megírta és a filmváltozatban őt játszotta John Wayne. Törni élete tragikus véget ért. Laosz felett lezuhant helikoptere és szörnyet halt. A holttestét csak 1999-ban találták meg. Az arlingtoni katonai temetőben helyezték örök nyugalomra.

A kronstadti matrózok voltak az 1917-es októberi forradalom igazi hősei. Nélkülük a bolsevikok nem tudtak volna hatalomra kerülni. Ennek ellenére a sztrájkoló munkásokkal való szolidaritásuk lett a végzetük.

 1921 február 24-én a petrográdi csőgyár munkásai utcára vonultak, hogy kiszabadítsák az állítólagos munkamegtagadásért börtönbe zárt kollégáikat. Az októberi puccs óta hatalmon levő bolsevikok diktatórikus eszközökkel irányítottak. Az egykor hangoztatott céljaikat, mint szabadság, önigazgatás, demokrácia lábbal tiporták. 30 kilométerre Petrográdtól állomásoztak a kronstadti matrózok. Ők segítették hatalomra a bolsevikokat. Most viszont a sztrájkoló munkások mellé álltak. Szabad választásokat, gyülekezési szabadságot és elegendő élelmiszer fejadagokat követeltek. Leninnek és Trockijnak ez megfelelő alkalom volt, hogy leszámoljanak velük. 1921 március 7-én a Vörös Hadsereg megostromolta a kronstadti erődöt, ahol a matrózok elsáncolták magukat. 10 ezer matróz hősiesen ellenállt a támadóknak, ezért a Vörös Hadsereg visszavonult súlyos áldozatokat elszenvedve. Pár nappal később 50 ezer vörös katona indult rohamra és vette be a garnizont. De a győzelmük nem volt teljes. 10 ezer matrózból 8 ezer Finnországba menekült. A maradék munkatáborba került, vagy kivégezték.  

1929 augusztusában, Palesztinában kiéleződött a helyzet az arabok és a zsidók között. Korábban nem látott erőszak vette kezdetét, sok embernek szenvedést okozva.

Az éjszakát Hebron zsidó lakossága félelemben töltötte. A reggeli imához privát házakban gyűltek össze. Eközben egy lengyel turista Y.L. Grodzinsky az ablakon nézett ki. Járműveket látott, amelyek az utcákon jöttek, mentek, rajtuk arabok botokkal, késekkel és kardokkal voltak felszerelkezve. Amint az ablaka előtt elhaladtak, és észrevették, hogy figyelik őket a mutató újukat a torkukon húzták el, jelezve milyen sors vár az ijedten őket néző zsidókra. Egyre több arab gyűlt össze a belvárosban. Csak néhány brit rendőr lovaikon ülve próbálták jelezni, hogy mindent ellenőrzésük alatt tartanak. Valójában tehetetlenek voltak a lincshangulattal szemben. Minden pillanatban a feszültség erőszakba torkolhatott. Ezt tudta Grodzinsky is. Még egyszer óvatosan kinézett az ablakon, majd gyorsan megfordult: „Jönnek az arabok!” – kiáltotta. „Mint az őrültek rohantunk össze, vissza szobákban.” – emlékezett később vissza. „A gyerekek és az asszonyok sikoltozása megtöltötte a házat. Tíz másik férfival a szekrényeket az ajtók elé toltuk. Az arabok feszítővassal estek az ajtóknak. Az ajtók egymás után megadták magukat. Mindenki szobáról, szobára menekült. A helyzet reménytelen volt. A kétségbe esett sikolyokat lehetetlen leírni.” A gyilkosságok elkezdődtek. Grodzinsky más zsidókkal együtt egy nagy könyvespolc mögött bújt el. „Társaimmal együtt levegőért kapkodtunk, mialatt az arabok kiáltozva szobáról, szobára jártak. Sikoltozásokat és nyögéseket hallottunk, olyan emberekét, akiket éppen vertek. Tíz perc múlva minden elcsendesült. Ezután egy gépfegyver sorozat hangja szólalt meg. Megérkezett a rendőrség.” Csakhogy a segítség későn jött. „Alig tudtam a rejtekhelyről előjönni.” – írta beszámolójában Grodzinsky. „Holttestek feküdtek a könyvespolc előtt, amit ezért azt nehezen lehetett eltolni. A halottak és sebesültek látványa rémülettel töltött el.” Ezen az 1929 augusztus 24-én olyan események zajlottak le, amelyek mélyen beívódtak Palesztina történetébe. Kimondottan Hebronban, ahol a legősibb zsidó közösség élt és ahol addig arabok és zsidók békésen laktak egymás mellett szenvedett sok ember. 67 zsidó halt meg, közülük 3 gyermek, az amerikai konzulátus jelentése szerint még kilenc arab áldozata volt a lázadásnak.              

1929 egy olyan konfliktus megelőző csúcspontja volt, ami az elkövetkező évtizedekben mindkét oldalról a gyűlölet, a félelem és a bizalmatlanság tüzelt. A katasztrófa gyökerei a messzi múltba nyúlnak vissza. 1882-ben Palesztinában 350 000 arab élt és 13 000 zsidó. A századforduló után a zsidók tízezrei költöztek a Szentföldre. Egyesek az oroszországi pogromok elől menekültek, mások Kelet Európából érkeztek. Voltak, akiknek a keresztény Nyugat Európa társadalmaiból lett elegük, mert az asszimiláció ellenére elzárták az utat előlük a felemelkedéshez. Jó példa erre a katonaság. Sok telepes cionistának tartotta magát, akik egy európai mintára berendezett nemzetállamot akartak építeni maguknak, azon a földön ahonnan őseiket 1800 évvel ezelőtt elkergették. A cionizmus legfőbb propagálója Herzl Tivadar Budapesten született zsidó újságíró volt, aki a „Zsidóállam”című 1896-ban megjelent könyvében fejtette ki nézeteit és rövidesen megalakította a Cionista Világszövetséget. Az új betelepülők saját civilizációt vittek keletre és ezzel tüskék lettek az arab lakosság szemében. Minél több zsidó érkezett Palesztinába annál több föld, falu, város került a kezükre ezzel kiprovokálva a hatalomért és a természeti javakért – legfőképpen a vízért – való küzdelmet. Az arabok egyre inkább riválist később pedig ellenséget láttak bennük.   

Az első világháború alatt tovább éleződött a konfliktus, amikor a britek megszállták Palesztinát. Ebben az időben Palesztina az Oszmán Birodalom része volt, ami Németország és az Osztrák Magyar Monarchia szövetségeseként harcolt a nagy háborúban. A britek megpróbálták kijátszani a terület lakosait a törökökkel szemben. Egy arab felkelésért cserébe önálló államot ígértek. Ugyanakkor a britek a titkos diplomácia mesterei is voltak. Arthur Balfour külügyminiszter Lionel Rothschild zsidó milliárdost egy nyilatkozatban biztosította egy saját nemzeti állam létrehozásáról a zsidó nép számára Palesztinában. Magyarul ugyanazt a területet két népnek is oda ígérték pillanatnyi előny érdekében. A Balfour nyilatkozatért cserébe a brit kormány a zsidó tőke támogatására számított. 1918 november 11-én az első világháború végén azonban mindent megváltoztatott. A britek egyik ígéretüket sem tartották be. 1922-ben a Népszövetség brit igazgatás alá helyezte Palesztinát. A további zsidó bevándorlás az arabokban azt a képzetet erősítette, hogy őket el akarják űzni a földjükről. A zsidók viszont új otthonban reménykedtek, amelyet egyébként a britek neki ígértek. A britek által előidézet helyzet miatt a két nép között a bizalmatlanság és a gyűlölet egyre nőtt, aminek az egyik következménye a hebroni konfliktus is volt. Ennek kezdete visszavezethető 1928 szeptemberére. 30 kilométerre fekvő Jeruzsálemben a siratófalnál imádkoztak a zsidók, már a középkor óta. Ez számukra szenthely, mert itt állt Salamon temploma, amit a rómaiak Kr.u 70-ben leromboltak. De ugyanakkor az arabok számára is szent a hely, mert szerintük innen szállt fel lován a menybe Mohamed próféta. A zsidó templom helyén ezért egy mohamedán mecset áll, amelyet egy iszlám alapítvány igazgat a siratófallal együtt. És erről nem volt hajlandó lemondani. A kiengesztelődés napja a Jom Kippur előtti estén zsidók imádkoztak a falnál. Ehhez spanyolfalat használtak elválasztandó a nőket a férfiaktól. Az arab egyházi emberek ebben provokációt láttak, mert úgy gondolták most csak spanyolfalat és székeket hoznak az imájukhoz később viszont zsinagógát építenek a zsidók maguknak. A bizalmatlanság nem volt megalapozatlan. A cionista szervezetek olyan képeslapot árultak, amelyen, a Templomhegyen zsidó kupola látható. Ezen kívül a zsidók egyre több házat vásároltak fel a siratófal környékén. Az arabok a britekhez fordultak. Ők hogy a békességet helyre állítsák előírták a zsidóknak a spanyolfal eltávolítását.  

1928 szeptember 24-én reggel tíz brit rendőr ment rohamsisakban a siratófalhoz. Az arabok bíztatták őket, hogy „öljétek meg a zsidó kutyákat”. A helyszínen a rendőrök öreg embereket és asszonyokat találtak. Az asszonyok sikoltozni kezdtek és a napernyőikkel kezdték ütögetni a rendőröket. Egy sötét kaftános zsidó megfogta az elválasztó falat és angolul azt kiabálta: „Sohasem hagyom, hogy ezt eltávolítsák! Akár az életem által is megvédem.” A rendőrök eltávolították őt úgy, hogy könnyemben megsérült. Erre a radikális zsidók úgy reagáltak, hogy a rendőrök nem azért vannak, hogy megvédjék őket, ezért maguknak kell fegyverrel megtenni ezt. Az elkövetkező hónapokban egyre gyakoribbak lettek a késelések és a kődobálások. A helyzet odáig fokozódott, hogy egy 17 éves zsidó fiú életét vesztette. 1929 augusztus 22-én a britek egyeztetésre hívták a feleket, ami kölcsönös vádaskodásba torkollott. A következő nap az egész országban arabok gyülekeztek, hogy pénteki imára Jeruzsálembe menjenek. Sokan közülük fel voltak fegyverkezve. A brit rendőrség megparancsolta a zsidóknak, hogy maradjanak otthon a nyugalom biztosítása érdekében. De ez már késő volt. Az erőszak és a gyilkosságok a következő napokban is folytatódott. Az arabok még Tel Avivot is megtámadták. A britek Egyiptomból és Transz Jordániából is kértek segítséget, hogy a két tábort elválasszák egymástól. Sikertelenül.   

A legerőszakosabb eseményekre Hebronban került sor. Ott 18 brit rendőr állt szemben több száz erőszakos arabbal. A helyi rendőrfőnök egy héttel korábban vette át a hivatalát és teljesen le volt terhelve. A lincselő tömeg végig járta a várost és közben rabolt és gyilkolt. 11 órakor nyugodott meg annyira a helyzet, hogy Grodzinsky a szekrény mögül elő jöhetett. Körülötte tucat szám feküdtek a halottak. Az egész házat kiraboltak a falak tele voltak vérfoltokkal. A túlélőket Jeruzsálembe szállították. Sokan az életüket furcsa mód a muzulmán szomszédjuknak köszönhették. 435 zsidó 28 arab családnál talált menedéket. Ugyanakkor voltak olyan arabok, akik a zsidókat gyanúsították lincseléssel. A hét napos felkelésben 133 zsidó és 116 arab vesztette életét. 339 zsidó és 232 arab sebesült meg. A bizalmatlanság a 30-as években egy kisebb háborúvá nőtte ki magát. 1936-ra az arabok felkelése a brit hódítók elleni háborúvá nőtt. A cél a függetlenség lett. Már nem csak egy törzs tagjának tekintették magukat, hanem nemzetnek. Palesztinnak és arabnak. A helyzet odáig fajult, hogy a zsidók bevándorlását korlátozni kellett a briteknek. De aztán jött a második világháború és a holokauszt.