Hogyan közeledett egymáshoz a kelet és nyugat a Balatonnál?

 Már maga a narancssárga színű Volkswagen bogár ritka jelenségnek számított, ráadásul hamburgi rendszámmal és St. Pauli matricával a hátulján. Az biztos, hogy 1988-ban Magyarország útjain kevés közlekedett belőle. És azok a figurák, akik kiszálltak belőle: Arne, szürke ingben és pilóta szemüveggel, valamint haverja Nico, tojáshéj színű kötött pulóverben. Egy pillantás és minden tiszta volt. „Ezek nyugat németek!” – súgta Doreen ikertestvérének Izabelnek félve, már csak az osztályellentétek miatt is. Ennek ellenére a két lány mivel lekésték a buszt, hagyták, hogy a két diákfiú magukkal vigye őket. A gépkocsi rádiósmagnóján szóló Depeche Mode zenének hangjaira formálódott a német-német barátság. A lányok Balatonról beszéltek a fiúk pedig Plattensee-ről, ennek ellenére jól megértették egymást. Táncoltak a Metrpolban, steaket ettek az Ezüstpart Hotelben és röplabdáztak. „Teljesen különböző világból jöttünk, mégse volt megértési problémánk.” – mondta a nyugati fiú. De nem csak ez! Doreen rövidesen választás elé került, vagy Arne-t hagyja el, vagy hazáját.

A két fiatal szerelmének története Robert Thalheim „Nyugati szél” című 2011-es filmjében egy magyarországi nyaralás idején játszódik. Amit a nézők nem tudnak, hogy a történet valós eseményeken alapszik. A producer és forgatókönyvíró Susann Schmikkel történt meg mindez. Nico és Arne léteztek és izgalmas figurák voltak. A bogárhátú Volkswagenűkkel bejárták egész Kelet Európát. A bolgár tengerpart mellett a nyugat németek Közép Európa legnagyobb tavánál, a Balaton partján, találkozhattak kelet német családtagjaikkal, ismerőseikkel. Jó idő, kiváló borok, gulyás és paprika, minden együtt volt egy jó nyaraláshoz. A nyugat németek számára a jó kiszolgálás és az olcsó árak miatt volt a vonzó a magyar tenger, a kelet németeknek pedig egészen más okokból. Amiről Kelet Németországban csak álmodhattak itt meg volt. Divatos farmer, pólók, pulóver és nyugati hanglemezek. A kelet németeknek a baráti országokba viszonylag egyszerű volt az utazás. 1972 után Lengyelországba és Csehszlovákiába személyigazolvánnyal utazhattak. Igaz ezt a lehetőséget a lengyel viszonylatban a Szolidaritás mozgalom után eltörölték. Aki Romániába, Bulgáriába, vagy Magyarországra ment az ezt vízum nélkül tehette meg. Az utazáshoz az állami bankban a márkáját a célország fizetőeszközére cserélhette. Igazából nem nagy összeget, csak napi 30 márkát. A legtöbb kelet német kempingezni ment, és vitt magával ennivalót, hogy ezen is spóroljanak. Különben a magyarországi üdülés esetén hamar elfogyott volna a forint és nem maradt volna pénz az áhított terméket megvenni. A szálláslehetőségek szempontjából is lényeges volt a kelet nyugat közötti eltérés. Míg a nyugatiak többnyire szállodákban laktak, a keletiek a kempingekben. A kelet és a nyugat németek utazási intenzitása nem tért el egymástól. Mivel a kelet németek nyugatra nem utazhattak, többnyire otthon töltötték a szabadságukat. A Keleti tenger partján külön csak nekik fenntartott kempingek üzemeltek, ahová külföldiek be sem tehették a lábukat. Egyébként a kelet németek negyede ment csak külföldre nyaralni. A német – német találkozásokat a külföldi utak tették többnyire lehetővé. Az NDK-ban a hivatalos szervek ugyanis nem látták szívesen a nyugat német látogatókat. Így fordult elő, hogy a wismari Warburgos család az aacheni Audival érkező rokonokkal a Balatonnál találkoztak. A találkozókat gyakran helyi Stasi (kelet német állambiztonsági szolgálat) egységek figyelték meg. Külön operatív csoport működött a Balatonnál. A kelet németek ilyen alkalmakkor másodosztályúnak érezhették magukat. De ha lementek a balatoni strandra a kelet és nyugat németet fürdőruhában már nem lehetett megkülönböztetni egymástól.