Végre bizonyosság

 pic1_7.JPG

Eltűntnek nyilvánítva. Megközelítően egymillió a második világháborúban elesett Wehrmacht katonának nem találják nyomát. Pedig a hozzátartozóiknak nagy vigaszt jelentene a sírjaik ápolása. Pár éve lengyel és német önkéntesek kutatnak egy megbékélési kezdeményezés keretében eltűnt katonák holtestei után, hogy meg lehessen adni nekik a végső tisztességet és meg lehessen ismerni történetüket. Mint például Fritz Schmalfuβ festőművészét, aki 1945-ben tűnt el Pommerániában.

 1944 elején Fritz Schmalfuβ még nem volt 29 éves, amikor Drezda felé utazott, hogy eleget tegyen a behívó parancsnak. Az utolsó percig azt remélte, hogy a háború nélküle fog lezajlani. Schmalfuβ magas volt, majdnem két méter. A családjának az az utolsó emléke róla, ahogy az emberekkel tömött pályaudvar peronján egyre távolodik kalappal a fején, majd felszáll az induló vonat egyik kocsijába és a kalapjával integet az ablakból. Az anyja vigasztalhatatlan volt. Jóval később egy papírdarabot találtak a zsebében rajta rövid írás: „Kedves Mama! Ne bánkódjál, nemsokára haza megyek épen és egészségesen. Szerető fiad: Fritz” Az első dolog, ami napvilágra került Fritz Schmalfuβ koponyája volt. Balra volt billenve, szemgödre a mellette fekvő katona irányába nézett. Az alsó álkapcsa kicsit le volt válva, mintha csodálkozva mondani akarna valamit a mellette fekvő bajtársának.

Slonowice korábban Schlönwitz és Peczerzyno német nevén Panzerin között furcsa színű a föld. A bomló egyenruhák színezték át. A föld színe nem barna és egészséges, hanem sötét és szomorú, akár a kátrány. Sok ilyen van hátsó Pommerániában, délre Schivelbein városától. Itt a szovjet csapatok 1945 márciusának első napjaiban több német egységet zártak körbe. Lejjebb, délen Frankfurt és Stettin között a Vörös Hadsereg már az Oderáig nyomult előre és a Wehrmachtot a Keleti tenger felé nyomta. Pár óra alatt vagy egy tucat katona holteste került elő egy burgonyaföld mellett. Mindannyian a Schivelbeintől délre fekvő katlanban estek el. Egy nyílegyenes országút mellett Stettintől 80 kilométerre északkeletre még fognak egypár katonát találni. A férfiak ásóval és kis kézi seprűvel dolgoznak. Óvatosan rétegről rétegre távolítják el a földet. Már közel vannak. Egy kulacsteteje és egy puska csöve tűnik elő. Albrecht Laue gondosan söpri le a földet Fritz Schmalfuβ csontjairól. Kiszabadítja a láb és medencecsontot és addig dolgozik, míg az egész csontváz láthatóvá nem válik. Laue 31 éves és a „Vereins zur Bergung Gefallener in Ost Europa” nevű egyesület elnöke. Szervezete az egykori kelet európai hadszíntereken például Sztálingrádnál, Magyarországon, Lengyelországban keresi a második világháborúban elesett német katonák földi maradványait. A „Pomorze” nevű lengyel csoporttal dolgoznak együtt, de vannak kapcsolataik Magyarországon és Oroszországban is. Önkéntesként tevékenykednek. A munkájuk küldetésének tekintik, hogy elérjék az egykor egymás ellen harcoló népek kölcsönös kiengesztelődését. Az egyesület 1992-ben alakult, amikor Rainer Burkhardt filmrendező Novgorodnál forgatott egy dokumentumfilmet szovjet katonák exhumálásáról. A filmben az oroszok tették fel a kérdést, „mikor jönnek végre a németek a saját halottjaikért?”

pic2_7.JPG

Laue és társai a legegyszerűbb eszközökkel dolgoznak: ásó, seprű és ecset. El kellene egy kisebb markoló is, de hát a pénz szűkös. Így marad a több tonnányi föld kézzel való kiásása. A demjanszki katlanban elesettek után kutatva orosz kollegáikkal több, mint 3400 túlnyomórészt szovjet katona holttestét találták meg. 1999-ben Sztálingrádnál pedig 587 Wehrmacht katona földi maradványára bukkantak. Az egyesület alapítása óta 6000 elesett katonát exhumáltak, ez pedig csak töredéke a még mindig eltűntnek számító körülbelül egymillió német katonának. A „Deutsche Dienststelle” nevű szervet tartja nyilván a katonák neveit. Ők tudják beazonosítani az elesett Wehrmacht harcosokat. Az archívumukban csaknem az összes Wehrmacht katona személyi adata megtalálható. Az exhumálásnál gondot jelent, hogy nem mindegyik katonánál találják meg az azonosítóját, ismertebb nevén a dögcéduláját. Ezért sok halottat nem tudnak nevesíteni, így az ő történetük befejezetlenül marad. Az egyesület tagjai 30 és 50 év közöttiek. Az unoka generáció, aki a nagyapját keresi. „Nehéz feldolgozni, hogy a nagyapa nem jött vissza a világháborúból.” –mondja Albrecht Laue. „Mi nem politizálunk, az emberi oldaláról közelítjük meg az ügyet. Ezek a katonák megérdemlik, hogy méltó helyen nyugodjanak. Minden nap van valahol a világban háború és halottak. Nem szabad elfeledkezni arról, hogy hét évtizeddel ezelőtt Európában is háború dúlt és sokan haltak meg értelmetlenül.”

A földben hatalmas lyuk tátong. A szélén tíz lengyel és tizenhárom német nézi mit találtak. Négyszögletű tömegsírban harminc német katona földi maradványai fekszenek. Mindegyik gondosan lefektetve, mintha csak aludni tértek volna. Valamelyiken még a csízmája is rajta van. A „Pomorze” szervezet törvényszéki orvosa vizsgálja a csontvázakat. Valamelyiknek egész része hiányzik, például a fejéből, vagy a végtajgaiból. A holtestek egy teljes csata történetét mesélik el. Az orvos gránátszilánkokat talál, valamint egy páncélos lövedék becsapódásának nyomait. A legtöbb férfi rendkívül fiatal volt. 20 és 25 év közöttiek. Fritz Schmalfuβ a maga 29 évével idősnek számított. Akik ismerték azt mondták rendkívül tevékeny volt. Mindig volt nála egy ceruza. Portrékat és utcarészleteket rajzolt állandóan. Már iskolás korában festett és képeit tanulótársaival cserélte el valamiért, amire szüksége volt. Később, amikor Fritz Schmalfuβ festett olyan volt, mint egy szerzetes. Akkor egyedül volt, nem lehetett zavarni. Ha kész volt egy képpel mindig vett egy üveg bort, amit barátaival megosztott. Élete nagy részét Drezdában töltötte. Itt járt művészeti iskolába. Expresszionista képeket festett általában és rendkívül büszke volt rá. A művészeti akadémia rektora Richard Müller professzor ezt írta róla: „Fritz Schmalfuβ rendkívül tehetséges tanuló, a legjobb az osztályomban.” Schmalfuβ gyakran látogatta meg a Chemnitz melletti Ruβdorfban élő édesanyját. Ugyan nem volt házas, de volt egy svéd barátnője May Hemberg, aki leánytestvérével Drezdában lakott és művészek körében forgolódott. A hadsereg behívója sokként érte Schmalfuβt. Barátnőjével úgy tervezték a háború után tartják meg az esküvőt. Erre már nem került sor. Az eljegyzési gyűrűjét a sírban megtalálták. Az ujján volt, ahova mennyasszonya húzta fel az eljegyzéskor. A csatatér egy nagy archívum. Minden elesett katona egy történet. Az elesettek általában maguknál hordták, ami az otthonra emlékeztette őket, például fényképeket, náluk lehet a kitüntetésük, zsoldkönyvük, vagy ha vezettek a naplójuk. Persze akkor, ha tisztességes temetést kaptak és elhantolásuk előtt nem fosztották ki őket.      

A legnagyobb nehézséget hadisírok helyének pontos beazonosítása jelenti. Gyakorlatilag egész Pommerániába lehetnek ilyenek. Sokan haltak meg errefelé. Viszont a szemtanúk egyre öregebbek, legtöbbjük már nem is él. Ezt a tömegsírt egy idős lengyel segítségével találták meg, aki 1946 még kis gyerek volt. Emlékezett egy nyírfakereszt darabra, illetve össze vissza heverő rohamsisakokra. Egyik hétvégén az egyesület tagjai kimentek az öregember által megmutatott területre és a szükséges engedélyek birtokában megkezdték a kutatást. Fémdetektorral és fúróbotokkal felszerelkezve neki kezdtek sírok megkeresésének. A detektor jelzi, ha fém van a talajban a fúróbotokkal pedig mintát lehet venni a talajból, amivel látni lehet hol bolygatták meg a földet. „Ez ezen a vidéken még mindig érzékeny téma. Főleg az idősebbeknek van bajuk még mindig a németekkel. Valaki azt mondja, hagyjuk ott őket, mások viszont azon a véleményen vannak ők csak az életükért harcoltak megérdemlik a rendes sírt.” – mondja Piotr Brzezinski a lengyel szervezet vezetője. „Slonowice és Peczerzyno között rengeteg helyen vannak még hadisírok. Van egy hely, ami arra utalt, hogy a holtestek az országút alatt vannak eltemetve, de a hatóságok nem engedték az utat feltörni. Így nem tudtunk vele mit kezdeni.” 1945 márciusában az időjárás rendkívül enyhe volt. Fritz Schmalfuβ ekkor már nem írt több levelet haza. Az életéért harcolt. A Vörös Hadsereg egyre jobban előre nyomult hátsó Pommerániában. A német egységeket szétkergették, felszámolták. Sokakat bekerítettek. Két lehetősége volt a német katonáknak. Megadják magukat, vagy áttörik a szovjet vonalat és a Birodalom belseje felé visszavonulnak. Schlönwitz már szovjet kézen volt, amikor Fritz Schmalfuβ megérkeztek a településhez. Valószínűleg a német katonák megrohamozták a falut. Nem volt fedezékük és a szovjetek páncélosokkal és tüzérséggel lőtték őket. 1945 március negyedike, vagy ötödike lehetett, amikor Fritz Schmalfuβ meghalt. Nem sok volt hátra a harmincadik születésnapjáig.                           

A tömegsír megtalálása, amelyben feküdt és a benne levő katonák exhumálása egy hétig tartott. A munkák végezte után Albrecht Laue egy rövid emlékbeszédet tartott. A megbékélés fontosságáról és halott katonáknak megadandó végső tisztességről beszélt. A földi maradványokat gondosan kék nejlonnal kibélelt kis koporsókba tették. Őket a Stettin melletti Neumarktban található katonatemetőben helyezik végső nyugalomra. Ezt a temetőt Volksbund Deutsche Kriegsgräberfürsorge nevű szervezet tartja fent. Az utolsó munkanap végén a tömegsír melletti krumpliföld tele volt koporsókkal. Közöttük volt Fritz Schmalfuβé is. Édesanyja mindig azt mondta, ha a fia hazatér nagy festő lesz belőle. Élete végéig várta hazatértét. Hiába.

Megjegyzés: Magyarországon a hadisírok gondozása a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum feladata államközi szerződések alapján. Mellette és vele együtt jó pár civil szervezet foglalkozik első és második világháborús sírok felkutatásával és ápolásával, itthon és a határon túl. Németországban nagyrészt a Volksbund Deutsche Kriegsgräberfürsorge nevű szervezet foglalkozik hadisír gondozással.