Brazília közepén az őserdőben Henry Ford a híres autógyáros 1928-ban egy várost akart felépíteni a semmiből. Csakhogy a Fordlândiának nevezett vízió katasztrofális véget ért.

A jövő hajón érkezett. 1928 júniusában az Amazonasz őserdeje felet sötét esőfelhők gyülekeztek, amikor a Ford Motor Company két teherhajója Santarém kikötőjébe horgonyt vetett. A két 80 méter hosszú acélkolosszus gyomrában buldózerek, traktorok és egyéb nehéz munkagépek vártak a kirakodásra. Ezeken kívül a hajók magukkal hoztak még kész házakat, kórházat, erőműt és egy mozi épületet. Mindegyik darabokra szedve gondosan becsomagolva. A szállítmány, amit az USA-ból hoztak és a Ford cég központjában Detroit városában állítottak össze tartalmazott rádiókészülékeket, hűtőszekrényeket valamint fagyasztott élelmiszereket. A cégtulajdonos Henry Ford nagy tervet dédelgetett magában. A nagyvállalkozó, aki az autógyártásban meghonosította a tömegtermelést és a legnagyobb hatalommal rendelkező emberek közé tartozott kaucsuk ültetvényeket akart létrehozni. A kaucsuk egy fontos alapanyag, ami nélkül az ipari forradalom aligha lenne elképzelhető. Csaknem minden gépben van gumi alkatrész, amit kaucsukból lehet előállítani. Fordnak szüksége volt a gumira az autógyártáshoz. Autókhoz gumiabroncsok, tömítések, ablaktörlőgumik és gumiszőnyegek kellettek. Emellett az üzletember az Amazonasznál élőket meg akarta ajándékozni a civilizáció vívmányaival. Ezért akart a dzsungel közepén amerikai mintára várost építeni. Csinos családi házakkal, gondozott kertekkel. Egy települést, amely a nevét viseli; Fordlândia.  

A helyi újságok Fordot, mint az új 20. századi Mózest ünnepelték. Ezrek zarándokoltak Fordlândiába, hogy ott dolgozhassanak. Mégis a jobbéletből szőtt álomból rémálom lett. Ford milliódolláros projektjéből pedig fiaskó. Pedig minden olyan ígéretesen indult. „Találjátok meg nekem azt a helyet, ahol legkedvezőbb kaucsukot termelni!” – adta ki a húszas években a feladatot Henry Ford bizalmasainak. Megtalálták a Hevea brasilienist, amelynek a törzséből a tejszerű kaucsuk kinyerhető. Ezt a fát ott kell termeszteni, ahol természetes környezete található; az Amazonasz mentén. Valóban Brazília volt a 19. század végéig a legnagyobb kaucsuktermelő, amíg botanikusoknak álcázott brit üzletemberek a magokat ki nem csempészték és délkelet ázsiai gyarmatokon nem kezdték termelni a gumi alapanyagát. Ezek után már a britek határozták meg az árakat. Csakhogy ezek olyan magasak voltak, amit Henry Ford nem volt hajlandó megfizetni. Végtére az ő álma egy olcsó autó volt, amit mindenki meg tud venni. 1927-ben az emberei megszereztek egy ültetvényt a Rio Tapajós partján. A folyó az Amazonasz mellékfolyója és a terület akkora volt, mint a mai Schleswig-Holstein tartomány Németországban.

Fordot nem csak üzlet és profit érdekek vezették. Az autómágnás a gyártáshoz jobb embereket akart. Ezért már 1913-ban létrehozott egy „szociológiai részleget” a vállalatán belül, amely a munkások neveléséről gondoskodott, hogy szorgalmasabb, megbízhatóbb amerikaiak legyenek. Sok alkalmazottja saját maguk által épített településen éltek, messze, mint, ahogy Ford mondta a bankok, szakszervezetek, bordélyok, bárok megrontó hatásától. Az amerikai életforma az „american way of life” Ford szerint példamutató az egész emberiség számára. A dél amerikai dzsungelben élő vadászó, gyűjtögető életet élő emberek számára is. De úgy tűnt a dzsungel védekezett az amerikai behatolók ellen. A hatalmas hőség megizzasztotta a munkásokat, a moszkitók és a hangyák pedig összevissza csipkedték őket. 1928 nyarán már röviddel az érkezés után sok munkás megbetegedett. Malária, kígyócsípés követelt áldozatokat. A két teherhajó Santarém kikötőjében vesztegelt, mert a Rio Tapajós folyón nem tudtak felfelé haladni túl a sziklás medre miatt. Fordlândia egy napi járóföldre feküdt Santarémtől. A Ford cég munkásai égetéssel próbáltak az ültetvényeknek helyet előkészíteni, csakhogy mindezt az esős évszak közepén. A nagy mennyiségű csapadék mindig eloltotta a tüzet. A munkások kerozinnal próbálták életben tartani a tűzet, aminek következtében hatalmas sűrű fekete füst homályosította el az eget. Így sikerült a dzsungelt kiirtani, csak a kerozinnal átitatott talaj már nem volt alkalmas a kaucsuk termelésre. Ennek ellenére mégis elkezdték egymás mellé sűrűn ültetni a növényeket. Egy újabb hatalmas hiba. A délkelet Ázsiában a monokultúrás termesztés azért volt sikeres, mert nem volt természetes ellensége a növénynek. Ellenben Brazíliában paraziták, gombák jelentettek veszélyt. És nem csak lehetőségként okoztak ezek gondot, hanem ténylegesen. A frissen ültetett fákat meg is támadták. Ugyanakkor a folyamatos esőzésnek előnye is volt. A Rio Tapajos vize annyira megnőtt, hogy a szállító hajó fel tudtak menni Fordlândiáig. 1929 elején nagy mennyiségű építőanyag érkezett meg. Egy hatalmas víztorony is épült, az amerikai közép nyugat jelképe.

Fordlândiában erőmű, fűrésztelep, üzemcsarnokok és raktárépültek létesültek. Munkás település is kiépült úgy rendezve az épületeket, mintha sakktábla lenne. Egységes faházak, fehér verandákkal és kis kertekkel. 1930-ban mintegy ötezer ember élt itt úgy, hogy bérleti díjat sem kellett fizetniük. A helyi kórházban az ellátás ingyenes volt. Ford az utcákat leaszfaltoztatta a főtérrel együtt. Itt üzletek létesültek és mozi is. Minden új érkezőnek, akik napokig utaztak a sűrű őserdőn keresztül a település egy fajta hihetetlen délibábnak tűnt. Nem messze a munkások telepétől, villák álltak úszómedencékkel, mellettük pedig egy 18 lyukas golfpálya. Itt Fordlândia vezetői éltek, kizárólag amerikaiak.

Ezek az amerikaiak esténként a hintaszékeikben ültek és a brazíliai munkásokra panaszkodtak, hogy mennyire meggondolatlanok és megbízhatatlanok. Az első fizetésük felvétele után elmennek, és ismét halászatból akarnak megélni. Ők inkább a dzsungel törvényeihez alkalmazkodnak, mintsem a Ford gyár menedzsereinek szabályaihoz és prűd erkölcséhez. A Fordlândia vezetői nem csak a detroiti időre álltak át, hanem az egész életvitelt az észak amerikai normákhoz igazították. Míg egy helyi korán reggel kelt a legnagyobb hőségben sziesztázott és este esetleg újra dolgozott, a detroiti menedzserek elvárták a délután háromig való munkát, reggel a pontos megjelenést. Aki öt percet késett az nap nem dolgozhatott és fizetést sem kapott. Otthon is ellenőrizték a munkásokat. A „szociális hivatal” emberei csak akkor adták oda a fizetést, ha a háztartás rendben volt, a dolgozónak nem volt nemi betegsége és józan életet folytatott. A településen nem volt bár és nyilvánosház. A két szórakozási forma volt megengedve a mozi és a táncmulatság. Ez utóbbin Ford kedvenc zenéjét a valcert játszották. Az üzemi étkezdében is csak az volt kapható, amit a tulajdonos jónak talált. Spenót, hántolatlan rizs és szója steak. Ford vegetáriánus volt. Az üzemében működött egy részleg, amely a húspótló anyagokat kutatta. Annak a munkásnak, aki alkoholra vagy húsra vágyott Fordlândia rossz hely volt, olyannyira, hogy röviddel karácsony előtt egy kis nézeteltérés komoly lázadáshoz vezetett. A munkások felgyújtották az irodaépületeket, a Ford teherautókat a Rio Tapajósba lökték. Az amerikai menedzserek a dzsungelben kerestek menedéket. Végül a brazil katonaság állította helyre a rendet. Amikor a lázadás híre elért Henry Fordhoz, nem a különböző kultúrák összeütközését látta benne, hanem a helyesnek tartott életvitel nem eléggé következetes alkalmazását. Tehát szigorított. A település környékén létrejött kocsmákat, bárokat és nyilvánosházakat ledózeroltatta. Minden munkást kirúgatott és újakat vett fel helyettük. 1934-ben 100 kilométerre, északra Fordlândiától újabb ültetvényt hozott létre.     

Csakhogy az új ültetvények a hernyók és a gombás megbetegedések áldozatai lettek. Egy csepp Fordlândiából származó latex sem lett felhasználva a Ford gyár üzemeiben. Minél kilátástalanabb lett a kaucsuktermelés, annál inkább ragaszkodott Henry Ford civilizációt átalakító céljaihoz. Rendszeresen „higiéniai csoportok” járták a brazil munkások szállásait és magyarázták el nekik a WC használatát. Elvárták a lakóktól, hogy a kiskertekben zöldséget termeljenek. Fordnak az volt a meggyőződése, ahogy a világ neki tetszik, az másoknak is úgy jó. Amikor 1945-ben 82 évesen visszavonult, a fiának II. Henry Fordnak az volt az első intézkedése, hogy leült a brazil állam képviselőivel tárgyalni, hogy ezt az egyre inkább vállalhatatlan projektet nem finanszírozza tovább. Időközben ugyanis kidolgozták a kaucsuk szintetikus előállításának módját. Az amerikai menedzserek elhagyták Fordlândiát és sok helyi is elköltözött. De azért néhányan még ma is élnek itt, holott a terület nagy részét visszahódította a dzsungel. Így ért véget Henry Ford világmegváltó terve.