Korának legcsinosabb és legvonzóbb asszonyának számított. Csodálatos szépsége mögött azonban erős vallási fanatizmussal átitatott személyiség húzódott meg, ami rányomta bélyegét Dél Vietnám mindennapjaira. A buddhista többség elleni keresztes hadjárata végzetes útra vitte az amúgy is a kommunisták által szorongatott országot.

 A füstölőpálcikák nehéz illata ülte meg a saigoni Tu-Nghiem templom levegőjét. 1963. június 11-én röviddel reggel 8 óra előtt narancssárga ruhás szerzetesek és szürkébe öltözött apácák a templom Buddha szobra körül tömörültek. Monoton lassú énekük a szórványos dobütésekre fokozatosan gyorsult fel. 350 torok hangja töltötte be a kis betonépület területét és hátsó udvarát. Jó néhány külföldi tudósító is megjelent a szentélynél. Ők azt az információt kapták, hogy valami fontos dolog fog történi. 9 órakor véget ért az ének és a szerzetek az utcára özönlöttek. Vietnámi és angol nyelvű transzparenseket bontottak ki és elindult a menetük. Egy újabb buddhista tiltakozás Ngo Dihn Diem elnök rendszere ellen? Ez aligha lenne hírértékű. A szokatlan dolog, ami feltűnt az újságíróknak a szürke limuzin volt, ami a tiltakozó menet élén haladt és szerzetesek ültek benne. A környék lakói az ablakokból, az üzlettulajdonosok boltjaik ajtajából nézték a menet vonulását. Egy forgalmas kereszteződés közepén megállt az autó. A körülbelül 300 tiltakozó körbe vette a járművet mialatt két szerzetes műanyag benzinies kannát vett ki a kocsiból egy harmadik, akit Quang Duc-nak hívtak lábát keresztbe téve lótuszülésben leült az aszfaltra. A benzines kannát tartó szerzetesek oda léptek ülő tásukhoz és a kannák gyúlékony tartalmát rá öntötték, majd hátra léptek. Egyikük hírtelen meggyújtott egy gyufát és a 66 éves szerzetes társára dobta, aki azonnal lángra kapott. Sikolyok hangzottak a szerzetesek és az apácák torkából. Egypáran leborultak égő társuk előtt mások pedig újabb transzparenst feszítettek ki rajta a felirattal: „Egy buddhista szerzetes elégeti magát a buddhista követelésekért.”  Ezalatt egy hangosbeszélőt tartó szerzetes tudatta az időközben összegyűlt emberekkel, hogy buddhista pap társa mártír lesz. A tömegben többen sírni kezdtek. Rendőrök rohantak a helyszínre, de a szerzetesek megakadályozták, hogy társuk közelébe jussanak, ahogy az időközben riadoztatott tűzoltóknak sem engedték, hogy végezzék munkájukat. Quang Duc mindez idő alatt némán ült a lángokban csak eltorzult arckifejezése mutatta szenvedését. Végül összeesett és csak elszenesedett holtteste maradt a kereszteződés közepén. Az önégetés egy jelzőtűz volt. Egy kétségbe esett akció a düh kifejezésére egy olyan rendszer ellen, amelyben a buddhisták másodrangúnak érezték magukat. Történt mindez egy olyan országban, amely a polgárháború szélén táncolt a kommunisták folyamatos támadásai miatt. Dél Vietnámot Ngo Dinh Diem elnök és családja irányította. Ennek a családnak volt az egyik befolyásos tagja egy csodálatosan szép nő, aki döntően meghatározta az ötvenes évek második és a hatvanas évek első felének dél vietnámi történéseit.

Halk csörgés, ami megrettentette a világot. Bármikor, amikor ez hallatszott a saigoni Gia-Long palota elnöki termeiben a kiszámíthatatlanság előjelnek számított barátnak és ellenségnek egyaránt. A sárga stukkókkal díszített épületben megrettent gárdista és tábornok csakúgy, mint a ház ura Dél Vietnám katolikus elnöke Ngo Dinh Diem, aki rögtön felriadt misztikus meditációjából, mihelyst ez a csörgés közeledett szobájának ajtajához. Megbénította a Diem rezsim ellenségeit, felvillanyozta Vietnám asszonyait, és irritálta az Egyesült Államok elnökét Kennedyt. A csörgő hangot két egymásnak ütődő jáde kő adta, amelyek egy 160 centiméter magas kecses vietnámi asszony karját díszítették és egy olyan szenvedélyről árulkodtak, ami azzal fenyegetett, hogy Amerika végzete lesz. A 39 éves Madame Nhu a nőtlen elnöknek volt a sógornője, az ország nem hivatalos first ladyje, felesége a nagyhatalmú elnökfivérnek Ngo Dinh Nhu-nak és nem utolsó sorban parancsnoka Dél Vietnám női zászlóaljának. A buddhisták elleni keresztes hadjáratával évtizedes antikommunista harc eredményeit rombolta le. 1963 júniusában Paul D. Harkins tábornok a Dél Vietnámban állomásozó 13 ezer katona főparancsnoka még azt jósolta, hogy a közeljövőben Amerika be tudja fejezni a háborút a kommunista partizánok ellen, de ebben már később nem volt olyan biztos. A New York Times azt írta: „Pontosan az antikommunista harc érdekében kellene Nhu asszony hidegvérű és öngyilkos tervét elvetni, amely mindenkit elüldözne, aki joggal Saigon jogtalansága ellen tiltakozik.”

Mindennek ellenére az akkori világpolitika legattraktívabb és legveszélyesebb politikusnője tovább folytatta szívtelen hadjáratát a buddhisták ellen. Szintén a New York Times Ázsia Lukrécia Borgiájának nevezte a kemény akaratú asszonyt, aki többször kijelentette „nem ismeri a vereséget”. Ugyanakkor Tran Le Xuan „a csodálatos tavasz”– ahogy leánykori nevén hívták Mademe Nhu-t - elbűvölő bájában nem tükröződött az az elszánt fanatizmus, ami katolikus konvertita asszony lelkében lakozott. A magas lakk fekete színű kontyot gyakran finom fátyollal - alig érezhető párizsi parfümmel – hordó first lady az annamita asszonyok rafináltan szabott ruháját a „que hao”- t viselte. Ez egy széles szoknya, oldalán a lábfejtől a derékig felvágva, alatta hosszú selyem nadrág és hozzáillő szűk testre simuló inggel. Csak a ruházatában engedett meg magának a Madame egy kis politikai játékot. A korábban magasan a nyaknál zárt blúzt mélyebb kivágással hordta, ezzel is szimbolizálva a dél vietnámi nők emancipációját. Az elnöki palota kék szalonjában a vendégeit és kevés barátját citromsárga, az állami vezetőket pedig vörös szatén ruhában fogadta, olyanban, amit az annamita császárság idején a legmagasabb rangú udvarhölgyek viseltek. A first lady kétséget kizáróan a legcsinosabb és legvonzóbb ázsiai nőiességet testesítette meg. De ez csak a látszat volt. Az arca másról árulkodott. A szemei nélkülöztek mindenfajta gyengédséget. Azt mutatták, hogy a szépséges testben hajthatatlan akarat lakozik. „A viharos szerelmet csak a könyvekből ismerem”- vallotta meg Time Magazin egyik riporterének. „Néha olvasok ilyenről, de nem hiszem, hogy létezik.” – nyilatkozta. Nem kívánt és az anya által nem szeretett gyerekként, 19 éves korában szerelem nélküli házasságot kötött asszony, a puritán katolicizmusban találta meg élete értelmét. 1955 nyarán a hadsereg főparancsnoka Nguyen Van Hinh azzal dicsekedett, hogy egy hatalomátvétel után az elnök egész családját elkergetné, csak Madame Nhu maradhatna, mert őt az ágyasává tenné. Egy héttel később a Madame egy partin hosszasan megvetően nézte a tábornokot, majd hozzá lépve ezt mondta: „Ön képtelen lenne a kormányt megdönteni, mert magában nincs annyi vakmerőség. És engem sem fog megkapni, mert előtte keresztülvágom a torkát.” Pár hétre rá a hadsereget átszervezték és a tábornokot elüldözték az országból. Csak egyedül a 46 éves Tran Van Don tábornokról beszélték, hogy Nhu asszony a politikán túl is érdeklődést mutat irányába. Az elnök sógornőjének köszönhetően előbb a Hue körzet parancsnoka, majd a dél vietnámi hadsereg főparancsnoka lett. Egyébként a tábornokot az amerikaiak is becsülték, mert jó dzsungel harcos volt.

Madame Nhu mestersége a politikai hatalom volt. „A nagy gondolataim mindig este születnek.” – mesélte egyszer egyik látogatójának. „Ilyenkor fel alá járkálok a szobában. A férjem rosszallóan szól rám, miért nem alszom.”  Ha kétségek gyötörték azzal vigasztalódott, hogy Isten kiválasztotta őt, hogy a vietnámiakat katolikus hittel oltsa be. Nagyobb befolyása volt, mind Ázsia korábbi nagyhatalmú asszonyának a kínai koumitang vezér Csangkaisek feleségének, demagógiában pedig az argentin Evita Peront is magamögé utasította. A diktatórikus dél vietnámi rendszerben pedig még a diktátor Diem személyét is elhalványította. A hírnevét Vietnám korai történetéből származó hős eposszal is megerősítették. A Kr.u 40-ben élt Trung nővérek egy női hadsereg élén elkergették a kínai megszállókat Vietnámból. Madame Nhut a modern Trungnak állították be, aki női hadserege élén fogja Dél Vietnámból a kommunistákat kikergetni és rendbe tenni, amit a férfiak elrontottak. És ez nem is volt annyira mítosz. A női hadsereg létezett és állítólag 2,1 millió tagja volt. Nhut asszony úgy jelent meg a dél vietnámi nők előtt, mint aki a férfiak által irányított politika világában jelentős befolyással bír. Ez így is volt. Senki sem félt annyira a kompromisszumot nem ismerő szépasszonytól, mint Diem elnök, aki még a titkárságán sem tűrt meg nőket és egyszer kirakta szobájának ajtajára a feliratot nőknek belépni tilos. Egy percig sem érezhette magát biztonságban sógornője beavatkozásától, vagy haragjától. Egy alkalommal alig menekült meg a feléje hajított virágvázától. Diem ritkán merészelt ellentmondani Madame Nhunak, és ha mégis az asszony feljegyzést írt egy cetlire a javaslatáról, és ha Diem tévedett csak előhúzta a papírt és sógora orrá alá dörgölte, hogy már megint neki volt igaza. Az ilyenfajta vereségért ritkán vett revansot az elnök. Ha mégis akkor a mindig elegáns asszony ruháit kritizálta. Egyszer megemlítette, hogy az egyiknek túl mély a dekoltázsa. Madame Nhu erre csak annyit válaszolt: „Ez az én nyakam, nem a tiéd. Tehát tartsd a szádat!”                       

Rendszeresen beleütötte az orrát mások dolgába. Röviddel Diem hatalomátvétele után, bement az elnökhöz és követelte a folyami kalózkodás felszámolását. Akkoriban a kalózoknak nagy befolyásuk volt a rendőrségre. De Diem, a mellette dolgozó amerikai tanácsadó, és maga Madame Nhu férje is ódzkodott attól, hogy a kalózokkal szembe szálljanak. Ekkor az asszony maga kezébe vette a kezdeményezést. Ahogy annak idején Evita Peron saját maga által szervezett tüntetéssel érte el férje kiszabadítását a börtönből, Madame Nhu is tüntetést szervezett a kalózok ellen. Ez volt Dél Vietnám első tömegtüntetése. A demonstráción, amin maga is részt vett hírtelen bűnözők vették körül fenyegetően. Ő csak annyit mondott úgy sem tudtok elkapni és fekete Mercédeszéhez futott. Sikerült megmenekülnie, de egy Hong Kong-i zárdában kellett, addig bujdosnia, míg a kalózok hatalmát meg nem törték. Hamarosan azonban nem volt elég neki a Diem rendszer belpolitikai ellenfeleitől megszabadulni. Nagyobb célt tűzött ki maga elé. Az 1943-ban katolikus hitre tért asszony a többségében buddhista Vietnámot a római anyaszentegyház hitére akarta téríteni. Elhatározta, hogy minden eszközt bevet, hogy megtörje a buddhisták ellenállását. Újabb meg újabb vádakat hozott fel a buddhistákkal szemben. Az állította, hogy a buddhistavezetők együttműködnek az északi kommunistákkal és a déli gerillákkal. Szerinte a buddhizmus a hazaárulás egy formája, a buddhisták mind rabszolgák, de nem más ember rabszolgái, hanem a saját butaságuké. Amikor a kétségbeesett buddhisták a Diem rendszer rendőrterrorja ellen tiltakozva elégették magukat azt mondta: „itt nem történt más, mint egy szerzetes megpirította magát, ráadásul nem hazai eszközzel, hanem import benzinnel.” Madame Nhu anyja ebben az időben Dél Vietnám ENSZ megfigyelője volt. A lányáról így nyilatkozott: „Nem tudom őt megérteni. Gyerekként is már önálló volt, erős akarattal, de nem volt ilyen faragatlan. Már nem lehet őt megállítani.”  De az anyja visszalépése és Washingtonban nagykövetként szolgáló apja tiltakozása sem tudta megakadályozni azt a károkozást, amit Madame Nhu tevékenysége okozott a dél vietnámi kommunisták visszaszorítására irányuló politikában. A vallási fanatikus asszony viselkedése az eddigi példamutató vallási toleranciát felmutató Dél Vietnámot vallásháború felé taszította. Amerika fáradtságot nem kímélő munkával felépített kommunista ellenes egységfrontja összeomlás szélén állt. Az Egyesült Államoknak, mint a nyugati szabad világ vezetőjének, olyan hatalmat kellett támogatnia, amely rendőrállami eszközökkel élt, ami nem csak presztízsét rongálta, hanem Délkelet Ázsia demokratizálását is akadályozta. Ezt nagyrészt Edward G. Lansdalenek a CIA emberének volt köszönhető.

Röviddel az 1954-es indokínai háború befejezése előtt Lansdale azt a feladatot kapta Allen W. Dulles CIA főnöktől, hogy keressen egy embert Dél Vietnámban, aki a Portugáliánál kétszer nagyobb és 14 millió lakossal rendelkező országban uralkodó káoszon úrrá tud lenni. A távol kelet szakértő Lansdale fellapozta az aktákat és talált egy olyan embert, aki az idegen megszállókat – legyenek azok japánok, vagy franciák - gyűlölte, csak úgy, mint a kommunistákat vagy az éjszakai klubok rajongóját Bao Dai császárt. Ő volt Ngo Dinh Diem. Lansdale tanulmányozta Diem származását. Apja a vietnami nemességből származott, amely több mint ezer éve az országot szolgálta. Diem apja öt centiméter hosszú körömmel rendelkezett, ami a nemesség legfelsőbb osztályába tartozók sajátja volt, beosztását tekintve pedig a császári eunuchok parancsnoka volt Huéban. Mandarin Kha legtehetségesebb fiát papok nevelték majd a 20-as éveiben az államigazgatáshoz igazolt. Kerületi vezető lett; 225 falu tartozott hozzá. 1929-ben a jó munkájának köszönhetően tartományfőnöknek léptették elő. Négy évvel később belügyminiszter lett a francia gyarmati kormányban. Diem nagyobb szabadságot követelt honfitársainak, amit Párizs elutasított ezért lemondott. Visszavonult és kedvenc elfoglaltságának élt, a filozófiát tanulmányozta. És ekkor jött a csapás, ami az életét döntően meghatározta. 1946-ban a Ho Shi Min vezette kommunista gerillák megtámadták a császárváros Huét. Felégették Diem kedvenc helyét a város 10 ezer kötetes könyvtárat, rokonait elhurcolták, és élve eltemették szeretett fiú testvérét Khoi-t. Diem egy életre meggyűlölte a kommunistákat. Pár hónap múlva a kommunisták fogságába esett Diemnek Ho Shi Min együttműködést ajánlott. Lansdale többször elolvasta a kettőjük beszélgetését.

HO: Maradjon velem és éljen a házamban.

DIEM: Megölte az öcsémet, maga egy bűnöző!

HO: Én nem tudtam az öccsével történtekről. Maga most izgatott és dühös, maradjon itt és közösen harcoljunk a franciák ellen.

DIEM: Maga nem érti, hogy ki vagyok én. Nézzen a szemembe, úgy érzi, félek?

HO: Nem!

DIEM: Akkor hagyjon menni!

A kommunista párt vezére elengedte Diemet. Két év múlva a férfi megalapította a függetlenségi pártját. Miután ezt a franciák betiltották, Diem külföldön harcolt tovább hazája függetlenségéért. Csakhogy nyugaton senki sem figyelt a vietnámiakra. Amikor a franciák elleni háború a tetőfokára ért, ezt írta haza Diem: „Az Isten királyságát keresve, és bízva az igazságosságában éljünk, és a többi jön magától.” Lansdale nem hagyhatta figyelmen kívül, hogy Diem a katolikus kisebbség tagja, ami az ország lakosságának a 15 százalékát tette ki. Diem családja egy nagyon konzervatív katolikus irányzathoz tartozott. A 17. század óta katolikus család 100 tagja életüket vesztette 1870-ben egy buddhisták okozta templomtűzben. Diem fivére Thuc, Hué katolikus püspöke volt. Egyházmegyéjét annyira konzervatívan irányította, hogy az már a Vatikánnak is kényelmetlen volt. Lansdale úgy gondolta Diem ugyan katolikus, de a konfuciánus gondolatok és Gandhi életfilozófiája is hatottak rá. Edward D. Lansdale 1954 tavaszán jelentette főnökének, hogy megtalálta a megfelelő embert, aki úrrá lesz Dél Vietnám káoszán: az akkor 53 éves Ngo Dinh Diem.                

A hatalmának első éveiben nem volt könnyű dolga. Dél Vietnám a szociális és gazdasági összeomlás szélén állt. Diem arra panaszkodott, nincs egy saját zászlóalja, üres az államkincstár és nem működik a közlekedés. A falvak 85 százaléka el volt vágva, csak a lakosság negyede állt mögötte. És egy újabb katasztrófa is bekövetkezett. 800 ezer ember menekült délre a kommunista északról. Emellett számos titkos társaság lépett fel Diemmel szemben. Például különböző vallási szekták és persze a kalózok. De nem ijedt meg a feladattól. Felszámolta a franciák utolsó hatalmi pozícióit. A hadsereget újra szervezte, legyőzte a kalózokat és felszámolta a vallási szekták fegyveres alakulatait. Diemnek sikerült az északi menekülteket letelepíteni, földreformot végrehajtani, aminek következtében 450 ezer hektár földet sajátítottak ki közöttük Madame Nhu apjáét és osztották szét a parasztoknak. 130 ezren jutottak így földhöz. Egy másik reform lecsökkentette a parasztok haszonbérleti díját 50-ről 15 százalékra. Rövid idő alatt egy új állam született az egykori gyarmatból, ami ellent tudott állni a kommunisták következő támadásának. A szégyenlős introvertált Diem most már kimerészkedett az elnöki palotából és egy fa feszülettel, szűz Mária képpel, színes ceruzákkal, diavetítővel, könyvekkel a szociális igazságosságról és Gandhi gondolatairól a népközé ment. Városról városra, faluról falura járt. Elvitte az üzenetét, hogy az embernek meg kell tenni a kötelességét a teremtője és az állam iránt. Sikerült a nép bizalmát annyira megnyernie, hogy 1955-ben 85 százalékkal elnökké választották. Igaz az 1954-ben Genfben összeült Vietnám sorsáról döntő konferencia szabad választásokat írt elő északon és délen, de ezt nem tartották meg 1956-ban. Aztán Diem elfáradt. Visszahúzódott magányába a könyvei közé. Az ideje nagy részét olvasással és meditálással töltötte, miközben napi 70 cigarettát szívott el. Az idegenek számára elérhetetlen volt. Minél jobban elbarikádozta magát a dolgozószobájában annál inkább nőtt családtagjai hatalma. Hamarosan nem volt már hely, amit ne a Ngo-Dinh-klán töltött volna be. Thuc Hué püspöke az egyházi vagyon felett rendelkezett. Cahn nevű fivére Hué és a középső országrész felett gyakorolt hatalmat. Nhu legszorosabb tanácsadóként kvázi miniszterelnökként működött bátyja mellett, és ellenőrzést gyakorolt a titkosrendőrség felett. És végül ott volt csodaszép sógornője Madame Nhu született Tran la Xuan „a csodálatos tavasz”, aki biztosította a női kommandót és megkerülhetetlen hatalma volt a kulturális élet felett.         

Mindenek előtt a Nhu házaspár gondoskodott róla, hogy Diem rendszere egyre elviselhetetlenebbé váljék. 1959 végén újra fellángoló kommunista gerilla háború adott okot arra, hogy a két Nhu szorosabbra húzza a rendőrállam satuját. A főideológus Nhu egy 10 ezer főt számláló különleges alakulatot hozott létre kizárólag katolikus harcosokból, akik jobban meg voltak fizetve, mint a reguláris hadsereg katonái. Ezzel egy időben tisztogatást hajtott végre a hadsereg vezetésében, korlátozta a sajtószabadságot és úgynevezett átnevelő táborokat létesített, amelyekben 20 ezer ember raboskodott. Madame Nhu pedig fáradhatatlanul szállította a magyarázatokat: „Az ellenzék tagjai rossz emberek. Ha koalíciós kormányt alakítanánk, akkor rövidesen a kommunisták kezébe kerülne az ország. A mi ellenzékünk hazaárulókból áll.” Mialatt a férj a rendőrállam hurkát egyre szorosabbra húzta a csinos feleség egyre inkább az ostromlott erőd hangulatát keltette. 1958-ban egy jó szándékú reform végzetes láncreakciót váltott ki. Diem sógornője erőltetésre egy olyan törvényt fogadtatott el, amely alapvetően rázta meg Dél Vietnám keleti típusú társadalmi berendezkedését. A törvény megtiltotta a többnejűséget és az ágyasok tartását, valamint lehetővé tette a válást elnöki engedéllyel. Az öntudatos Madame ünnepelt: „Végre gondoskodtunk arról, hogy a férj a felesége mellett ne tarthasson egy tucat szeretőt. Mi nők egyenjogúak vagyunk a férfiakkal!” De a harcos feminista asszony ezzel nem elégedett meg. Betiltatta a prostitúciót is, sőt ezen kívül tánctilalmat vezetetett be. „Elég, ha mi a halállal táncolunk.” – magyarázta az intézkedést. A trópusi lazaéletű Dél Vietnámot egy éjszaka alatt eluralta az ázsiai tradícióktól idegen moralizmus. „E mellet Kálvin János Genfje liberális berendezkedésűnek tűnik” – írta a svájci Weltewoche című újság. A katolikusok foglalták el a vezetés kulcspozícióit, miközben a buddhisták másodrangúnak érezték magukat.       

Az elnöki palotában mindeközben Madame Nhu és férje azt súgták a világtól elszigetelt elnök fülébe, hogy a katolikus vallás a buddhisták miatt veszélyben van. A figyelmeztetés nem volt teljesen légből kapott. De ebben ők is hibásak voltak. Az 1954-es ranguni hatodik buddhista konferencia után Gautama Buddha követői offenzívát kezdtek a kereszténység gyarmati időkben kiépített pozíciói ellen. Dél Vietnámot azonban nem érte el a buddhista megújulási mozgalom. Itt békében együtt élt a buddhizmus, a taoizmus, konfuciánus ősi kultuszok és a katolicizmus. Csak a Nhu házaspár és elsősorban Madame Nhu fanatikus tettei ébresztették fel a buddhizmus alvó óriását. Megrettenve a figyelmeztetéstől Diem elnök 1963 május elején felkerekedett, hogy tanácsot kérjen fivérétől Hué püspökétől. Ekkor ünnepelte testvére püspökké szentelésének 25.-ik évfordulóját. Az államfőnek feltűnt, hogy az ünnepi körmenetben vallási zászlókat is visznek, ezért finoman figyelmeztette fivérét, hogy bármilyen felvonuláson, így vallásiakon is csak a nemzeti zászló megengedett. A hatóságok siettek jóvátenni a hibát. Amikor Gautama Buddha születésnapján a buddhisták sárga zászlókkal vonultak fel a katonaság és a rendőrség durván beavatkozott. A zászló tilalom miatt a rádió épülete előtt tüntetésre került sor, amelyet megint szétvertek. Kilenc ember halt meg, közöttük egy gyermek. A kormányzat igyekezett az incidenst eltusolni, de ezt három német orvos a Hué-i Egyetem orvosi fakultásáról megakadályozta. „Mi a kórházban véletlenül tudtuk meg”- emlékezett vissza a freiburgi Dr. Hans Hölterscheidt – „hogy a nekünk megadott információk miszerint nincsenek áldozatok, hamis. Lementünk a hullaházba és hat borzalmasan megcsonkított holtestet találtunk.” A megdöbbent buddhisták támogatásával a németek értesítették a világsajtót. A Huéban történtek hatalmas felháborodást okoztak és vallási krízishez vezettek. Ez volt a szikra, ami lángra lobbantotta az országos tiltakozást. Pagodáról pagodára terjedt a hír, és buddhista papok gyújtották fel magukat, hogy így demonstráljanak a Diem rezsim politikája ellen. A buddhista vezetők a következő követeléseket fogalmazták meg: Hué-i incidens felelőseinek megbüntetése, a buddhistákat egyenlő  jogokat élvezzenek  a katolikusokkal, vallási zászlók engedélyezése vallási körmeneteken. Madame Nhu azt várta el a sógorától, hogy utasítsa el a követeléseket. Mint monda: „Nem szabad engedni a narancssárga kommunistáknak.” De most közbe szólt az a hatalom, ami eddig tétlenül nézte a Nhu házaspár ámokfutását. Amerika vétót emelt. Ugyanis erre az időre az Egyesült Államok vette át a kommunista gerillák elleni harcot. Eddig ez nekik 1 millió dollárjukba került. Kennedy elnök nem akarta, hogy a meghozott áldozatok feleslegesnek bizonyuljanak. Elvárta a buddhisták követeléseinek teljesítését. Ráadásul új nagykövetet küldött Saigonba Henry Cabot Lodge személyében. Madame Nhu dühös volt, ami ugyan nem ártott szépségének, de rendkívül kellemetlen volt Diem elnöknek, aki nem volt abban a helyzetben, hogy engedjen erőszakos sógornőjének. „Hogy feledkezhetnék meg több millió buddhistáról, akik rám szavaztak.” – mondta Madame Nhunak és fedezéket keresett, ha esetleg virágváza repülne felé. De most a dobálózás elmaradt. Ázsia legvonzóbb hölgye vöröslő fejjel csapta be maga mögött az ajtót. Nehezen bírta, ha ellentmondanak neki, főleg ha ez a lenézett férfiak tették. Csakhogy az engedmény későn jött. A buddhisták vezetője a 73 éves Thich Tinh Khiet nem hajlott a békülésre. Ahogy ifjabb pap társai sem. Harcot hirdettek a Diem rezsim ellen. „Extrémisták a buddhisták között” – írta a Sunday Times. Az eddig nyugodt meditálásukról ismert buddhisták váltak erőszakos harcosokká. De a Nhu házaspár is kihasználta a helyzetet. 1963. augusztus 21-én este a katonaság különleges alakulata lecsapott a saigoni Xa-Loi-Pagodára. Imádkozó szerzeteseket és apácákat vertek meg, végül pedig táborokba internálták őket. Országszerte 2000 pagodát támadtak meg és gyújtottak fel. 30 buddhista szerzetest öltek meg. Tri Quang főpap az amerikai követségen keresett menedéket. Az Egyesült Államok azon gondolkodott, hogy erőszakkal kellene eltávolítani azt az elnököt, akit ők ültettek 1954-ben Dél Vietnám élére. Csakhogy a hadsereg tábornokai 1960 novembere óta, amikor Amerika nem támogatta a puccskísérletüket nem bíztak az amerikai vezetésben. Végül a külügyminisztérium, a State Department megelégedett volna azzal, hogy Diem száműzze a Nhu házaspárt. De ez sem ment könnyen. Szeptember 9-én Ngo Dinh Nhu kikísérte feleségét a saigoni repülőtérre. Madame Nhunak, aki nagy részben felelős volt a kialakult helyzetért el kellet mennie. Előbb Európába utazott, utána az USA-ba. Férje viszont még maradt, de ezzel többet ártott, mint használt. Kennedy nem sokára felhatalmazta a Lodge nagykövetet, hogy közölje Diemmel, ha fivérét nem meneszti a segélyeket felfüggesztik. De Nhu még így is maradt, ezért az USA most már teljes mellszélességgel a puccsisták mögé állt. 1961. november elsején elkezdődött a puccs. Másnap a Ngo Dinh fivérek a puccsisták fogságába kerültek és mindkettőjüket kivégezték. A Diem dinasztiának leáldozott és ezt egy olyan asszonynak köszönhették, aki nem tudott úrrá lenni vallási fanatizmusán. Pedig voltak előre mutató reformjai. Sokat javított a vietnámi nők helyzetén. Ha azt a sok energiáját, amit felvett hitének erőszakos érvényesítésére fordított, további társadalmi reformok kiharcolására használja fel, nem csak Dél Vietnámot mentette volna meg a kommunizmustól, hanem maga is elismert emberként került volna be a történelemkönyvekbe. Így viszont jobb esetben rendkívüli szépségére fog emlékezni szívesen az utókor tudván, hogy ez a szépség mennyi szenvedést okozott.